Ézs. 61,1
Uramnak, az ÚRnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek
Ézs. 61,2
Hirdetem az ÚR kegyelmének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót.
Ézs. 61,8
Mert én, az ÚR, szeretem az igazságot, gyűlölöm a rablást és az álnokságot. Megadom munkájuk megérdemelt jutalmát, és örök szövetséget kötök velük.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Bár ma már egyre jobban mennek ki a divatból a régi, klasszikus mesék, azért talán még mindannyian ismerünk emlékezetes mesehősöket. A kondás fiút, a király legkisebb fiát, a szegény szabólegényt, és még sorolhatnánk. Olyan elképzelt alakokat, akik legyőzték a sárkányt, túl jártak a boszorkány eszén, vagy éppen Lucifert sikerült becsapniuk. Akik megoldották a visszás helyzeteket, kiszabadították társaikat, a rossz elnyerte méltó büntetését, ő maga pedig a fele királysággal és a királylánnyal együtt boldogan élt, amíg meg nem halt. Olyan daliák, akik jöttek, láttak és győztek.
Annak idején Izraelben is valami hasonló módon képzelték el a Messiást, aki majd jön, lát, és minden ellenséget legyőz. Aki erős lesz és hatalmas, aki előtt mindenki meghátrál és térdet hajt. Abban a korban az ilyen Istentől rendelt hősöknek az Úrtól való felkenetés volt a különös ismertetőjegyük. Az, hogy közvetlenül tőle kapták küldetésüket. Az ószövetségi időben több ilyen személy is élt. Elsősorban a próféták és a nép vezetői, az istenfélő királyok. Ebben az igében valaki más mondja magáról: „felkent engem az ÚR. Elküldött, hogy örömhírt vigyek”. Mintha már valahol hallottuk volna ezt. Igen, de nem itt Ézsaiásnál, nem is az Ószövetségben. Egészen az evangéliumokig kell előrelapozunk. Lukácsnál olvassuk a következő történetet.
„Valaki felállt a názáreti zsinagógai istentiszteleten, hogy az Írásból olvasson. Szokás szerint így lehetett jelentkezni, ahogyan minden felnőtt férfinek joga van a Szentírást olvasni, és magyarázó megjegyzéseket fűzni hozzá. Így hát kezébe adták Ézsaiás könyvét. Kikereste és felolvasta a már hallott mondatokat: „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18k.)
Összegöngyölítette a tekercset és odaadta a templomszolgának. Leült. Rajta csüngött ámulattal, várakozva mindenki szeme. Végül megszólalt: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” (21b.)
A hallgatóság pedig igen elcsodálkozott. Miről is van szó? Mit jelentenek az elhangzottak? Mi teljesedett be? Honnan veszi a bátorságot, hogy egy ősi prófécia beteljesedését hirdeti?! Miért is pont ma teljesedne be? Nincs semmi jele annak, hogy pont ma köszöntött volna be az ÚR kegyelmének esztendeje! Egyáltalán ki ő ahhoz, hogy Isten küldöttjének nevezze magát?! Hiszen ő csak Jézus, a József fia! Ismerjük jól gyerekkora óta!” Ez a prófécia tehát Jézusra vonatkozott, és ennek igazát Ő maga nyilatkoztatta ki. Talán nem ilyen hőst képzeltek maguknak: nem volt se erős vitéz, nem voltak csatlósai, sem gazdagsága, csupán egy egyszerű ács még egyszerűbb fia volt. Hogy lenne Ő a mi hősünk?
És ezzel a hozzáállással ma is sokat találkozunk. Én egy komoly ember vagyok, komoly gondokkal, és kérdésekkel, nekem ne magyarázz ilyen Jézusos dolgokat. Egy tudományos alapokon nyugvó személyiségtréning, egy évezredes hagyományokkal rendelkező, egzotikus keleti vallás, vagy épp a saját józan belátásom sokkal többre vezet. És így lesz Jézusból sokszor ma is hős helyett, Megváltó helyett csupán az ács fia, egy régen volt bölcs, aki bár mondott szép dolgokat, de azért nem kell túl komolyan venni.
Pedig ez a prófécia igen fontos dolgokról beszél: örömhírről, bekötözésről, szabadulásról, kegyelemről. Csupa olyan dologról, amiből a legtöbbször hiányt szenvedünk, vagy csak nagyon erőtlen formában tapasztaljuk meg. Ha mindezt valaki tényleg meg tudná adni, az valóban mesés lenne. Jézus pedig állítja magáról, hogy Ő az a hős, aki képes erre. Ezt állította kétezer évvel ezelőtt a zsinagógában, és ezt állítja ma is. Sőt ennél többet is ad: Ő képes minket megváltani! Megbocsátja bűneinket és örök életre vezet. Csodálatos távlatok! Ennek az Úrnak, ennek a hősnek lehetünk mi a követői és követei ebben a világban.
De tudjátok Testvérek, mindezek az igék, és mindez a küldetés nem csupán Jézusra vonatkozik. Bár Ő tudja ezeket a legtökéletesebben megcselekedni, és Benne élve mi is átélhettük már mindezt, de a keresztyénségünk nem csupán erről szól. Krisztus ugyanis az igében említett teendőket: az örömhír továbbadását, a bátorítást, a kegyelem hirdetését és gyakorlását nekünk is feladatul adta.
Lehet, hogy csetlünk-botlunk hívő életünkben, és közel sem vagyunk olyan jók és tökéletesek, mint ahogy azt magunktól elvárnánk, ezeket akkor is küldetésként kaptuk. Urunk nem csak azért hívott el és szólított meg, hogy nekem magamnak boldogságom és üdvösségem legyen, hanem hogy örömhírt vigyek az alázatosaknak, hogy bekötözzem a megtört szíveket és szabadulást hirdessek a foglyoknak.
„Ez pedig nagy felelősséget helyez vállunkra. Nem élhetünk önmagunknak és nem élhetünk önmagunkban! Aki Krisztus testének tagja lett, a keresztyének közösségébe lépett, az mindig kap feladatot is. Ha erre gondolunk, bizony meg kell vallanunk bűneinket: hányszor nem teljesítettük megbízatásunkat.”
Hányszor törődök csak a magam bajával és hagyom figyelmen kívül a másik, Istent nem ismerő embert. „Az örömhír helyett én csak rossz híreket szállítok másokról, és csak arra tudok panaszkodni, hogy már megint felemelték az árakat; már megint baleset történt; aggodalmaskodom jövőm felől e bizonytalan időben. A bekötözés helyett csak újabb szíveket törtem össze felelőtlen ítélgetéseimmel, bántó szavaimmal. A szabadulás helyett csak erősítettem a rácsokat a börtönök ablakán, amikor segítő kezek után nyúlt valaki a bűn sötét cellájából — akár éhezőként enni kért, akár mert rabja lett az italnak, vagy valamilyen más szenvedélynek. Szabadság helyett csak súlyosabb rabságot, örömhír helyett csak súlyosabb szomorúságot, sebkötözés helyett csak sebek felfakasztását okoztam — a békéltetés szolgálata helyett békétlenséget szítottam. Mindezt azért, mert vétkes vagyok Krisztus egyházának tagjaként is.
LUTHER az egyház babiloni fogságáról beszélt saját korára tekintve, azt látva, mennyi visszaélés távolította el Krisztus testét az evangéliumtól.” Bár más értelemben, de mi is ilyen rabságban vagyunk, ha csak magunkkal törődünk, a magunk lelki jólétével és hitbeli előmenetelével, és közben a másokhoz szóló küldetésünket figyelmen kívül hagyjuk.
Nyílván ez a váltás, ez a mások felé fordulás és indulás nem megy magunktól. „Prófétai szóra van szükség, mert önerőből nem megy semmi! Emlékezzünk Urunk szavaira: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni” (Jn 15,5.) Önerőből nem megy a megbékélés, önerőből nem megy a békéltetés szolgálata! Meg kell szabadulnunk ebből a mai babiloni fogságból, hogy végre együttes erővel, missziói lendülettel, felelősségünk tudatában a világ felé végezhessük a békéltetés szolgálatát.
Ahogyan Ézsaiás hirdette a Babilonban, fogságban élő népnek testük szabadulását, úgy hirdette Megváltónk is a lélek szabadulását, és így hirdetem most én is Isten Igéje alapján a magunkba zárkózástól való szabadulásunkat. Ahányan csak Isten népéhez tartozunk, ahányan csak megszabadultunk láncainktól és bűneinktől, meggyógyultunk sebeinkből, megvigasztalódtunk bánatunkból, mind köteles megbízásként örököltük Mennyei Békéltetőnk feladatát.
Ma egyikünk sem mehet úgy innen el, hogy ne venné vállára e hivatás terhét — legalábbis, akit az ÚR Lelke vezet. Légy idős vagy fiatal, gyenge vagy erős, vedd észre, hogy Isten megszabadított fogságodból, és már nem vagy önmagadba zárva. Ha pedig ebben az új életben akarsz járni, el kell indulnod a béke, megbékélés és a békéltetés rögös, keskeny, igencsak nehéz és sokszor keserves — de egyedül üdvözítő útján.
Magadnak is szükséges Krisztuskövetté lenned mind szeretteid körében, mind tágabb családodban, itt a gyülekezetedben, egyházadban, de éppúgy a településen és a körülötted lévő világban is. Úgy gondolom, ezeken a területeken mindannyian megtalálhatjuk békéltető szolgálatainkat.”
Ismerek egy kedves mesehőst! Jézus Krisztusnak hívják. Csak Ő pont nem egy kitalált személy, hanem élő és valóságos, aki most is köztünk van. Őt követve pedig mi is hősökké lehetünk mások számára. Az Ő követségében járva pedig ez a körülöttünk lévő, gyakran zord világ mesés valósággá változhat. Ámen.
Köszönjük Urunk, hogy sem Te sem Igéd nem egy kitalált mese, hanem igazság és valóság. Add Szentlelkedet, hogy ebben megerősödve léphessünk ki önmagunk árnyékából és indulhassunk el a többi ember felé, megosztva velük a Tőled kapott örömhírt, és gyakorolva feléjük a szeretet és a békesség küldetését. Ámen.
2012. január 22., vasárnap
2012. január 21., szombat
Prédikáció - Ökumenikus imahét, Súr
1Sám. 2,1
Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az ÚRban, visszaadta erőmet az ÚR. Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. [Lk 1,46-55]
1Sám. 2,2
Nincs olyan szent, mint az ÚR, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. [2Sám 22,32; Zsolt 18,32]
1Sám. 2,3
Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az ÚR, és a tetteket Ő méri le.
1Sám. 2,4
A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel.
1Sám. 2,5
A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt.
1Sám. 2,6
Az ÚR megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. [5Móz 32,39]
1Sám. 2,7
Az ÚR tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. [Zsolt 75,8]
1Sám. 2,8
Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki. Mert az ÚRéi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget. [Zsolt 113,7-8]
1Sám. 2,9
Híveinek lábát megőrzi, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. [Zsolt 33,16]
1Sám. 2,10
Összetörnek, akik az ÚRral szállnak perbe, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az ÚR az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyszer élt egy asszony, akinek nem lehetett gyermeke. Hiába próbálkoztak a férjével éveken át, hiába sírt át éjszakákat, csak nem sikerült teherbe esnie. Már a családjából is elkezdték gúnyolni és lenézni emiatt, ami csak még tovább rontott a helyzetén. Csak a férje tartott ki mellette. Végső elkeseredésében aztán egy nap elment a templomba és ott sírva, teljesen összetörve imádkozott Istenhez. Olyan mélyen átélte fohászát, hogy a pap azt hitte, hogy ittas és magán kívül van. Pedig teljesen magánál volt, csak szívvel-lélekkel kérlelte Istent, hogy szánja meg. Még egy olyan fogadalmat is tett, hogy ha kaphat egy gyermeket, akkor majd az Úr szolgálatába fogja állítani. Szívből jövő imája nem maradt válasz nélkül, a család nagy örömére nemsokára kisfia született. Anyja nem felejtette el ígéretét és rövid idő múlva ismét elment a szentélybe, hogy odaszánja gyermekét az Úr szolgálatára.
Ez a történet akár ma is, közöttünk is lejátszódhatna. Ugyanúgy, ahogy néhány ezer évvel ezelőtt is lezajlott Izraelben. Az asszonyt akkor Annának, a gyermekét pedig Sámuelnek hívták. Felolvasott igénk pedig az ígéret beteljesülése után, a szívből felhangzó hálaéneket örökíti meg.
Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy a Szentírásban olvasott történeteket régi szép mesékként kezeljük, amik lehet, hogy igazak, lehet, hogy valóban meg is történtek egyszer, de azok az idők elmúltak. Szép és látványos csodák, gyógyulások, imameghallgatások, Isten emberekhez közellévő szeretete, de mindez csupán emlék. Ma már más időket élünk, sokkal felvilágosultabb a világunk, és benne mi magunk is. Megvan a józan eszünk, valamicskét tanultunk is hozzá, a tudomány is napról napra fejlődik, valahogy csak megoldjuk a problémáinkat. Amit pedig ezekkel nem tudunk megoldani, az úgy is marad, abba jobb beletörődnünk.
Vajon miért akarjuk olyan gyakran Isten hatalmát és erejét a Szentírásba temetni? Miért gondoljuk azt, hogy ma már másképp működnek a dolgok? Lehet, hogy a környező világ valóban rengeteget változott a bibliai idők óta, viszont Istenünk ugyanaz maradt. Lehet, hogy a mi módszereink a problémamegoldásban sokat változtak, de Ő maga és módszerei azóta is változatlanok. Akár hisszük, akár nem.
Madách is úgy írta le Istent, az Ember tragédiájának elején, mint aki az idők kezdete után magára hagyta a világot: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen”. Sokszor talán mi is így indulunk neki az életnek: a világra jöttünk, kaptunk egy lehetőséget, és innentől kezdve magunkra vagyunk hagyva. Innentől rajtunk áll, hogyan használjuk fel kapott éveinket. Megyünk a magunk feje után, amerre látunk. Vagy elindulunk például a szüleink által kitaposott ösvényen. Vagy olyan utakon, melyek épp megtetszenek, melyeken sokan mások is járnak, amelyek valami gyorsan elérhető, kellemes céllal kecsegtetnek. Mások is ezen járnak, nem lehet az olyan rossz. És elindulunk életünk útján, úgy érzésre, a saját ötleteink és értékrendszerünk mentén, valahová.
Keressük az életcélunkat. Elgondolkodtató eredménnyel szembesültem, mikor az internetes keresőbe beírtam ezt a fogalmat: életcél. Volt ott szó karrierről, önmegvalósításról, egészségről, sőt, külföldi utazási ajánlatokról is. Valóban rengeteg cél és lehetőség áll előttünk, de vajon el tudjuk-e érni ezeket, és egyáltalán jók-e ezek a célok, vagy csak elveszünk a rengeteg lehetőség között? Ahogy az ókori római filozófus, Seneca mondta: „ha az ember nem tudja, melyik kikötőbe igyekszik, nincs szél, mely jó lenne számára”. Sok ilyen esetet látunk, mikor emberek addig-addig válogatnak a rengeteg életcél közül, míg végleg cél tévesztve érkeznek el utolsó órájukhoz.
Előbb-utóbb szinte mindenki eljut arra a felismerésre, hogy nem tudom, merre menjek. Mint amikor egy idegen városban eltévedünk, és kérdezősködni kezdünk. Életünkben is elérkezik az a pont, amikor útmutatásra, útbaigazításra van szükségem. Hiszen már annyi utat kipróbáltam, és egy sem hozott megoldást.
Az igében szereplő édesanya, Anna is elérte ezt a pontot, mikor már végleg kétségbe esett, ahol már nem volt több ötlete, és senki emberfia nem tudott rajta segíteni. Ekkor kérte végre az Úr segítségét és útmutatását.
Hozzá hasonlóan a mi számunkra is nyitva áll a lehetőség, hogy útbaigazítást kérjünk életünkre nézve, ha úgy érezzük, eltévedtünk. Nem kell továbbra is öntudatosan menni az ismeretlen úton a magabiztosság álarca mögé bújva, hanem nyugodtan meg lehet állni és lehet kérdezni. „Uram, merre tovább? Eltévedtem, kérlek, mutasd meg a helyes irányt!”
Jézus nem véletlenül mondta magáról, hogy „én vagyok a Jó Pásztor” (János 10,11). Hiszen Ő jó útra vezet minket, ami egy jó cél felé visz. Ehhez viszont először el kell hagynunk régi utunkat. Le kell tenni mindazt, ami visszatart az új úttól, mindazt, ami téves cél, téves megvalósítás volt. Hagyjuk hátra bűneinket, melyek csak eltérítenek Jézus követésétől és annyi fájdalmat okoznak nekünk vagy épp másoknak. És a régi vargabetűk helyett egyenes utat kapunk. Nyíltan és őszintén járhatunk rajta mindenféle stiklik és szégyenkezés nélkül. Hiszen Isten megbocsát nekünk Krisztusért, és új kezdetet, új életet ad.
Ahogy tegnap is hallhattuk, ennek a hétnek az átformálás a témája. Nyílván nem egy divatos alakformálásról, hanem életünk formálásáról szól ez. Ahogyan Jézus teremető erejével újat alkot belőlünk vezetése által. Jól mutatja a különbséget Péter apostol is, mikor ezt mondja: „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”.
Amikor már nem csak úgy bóklászunk, poroszkálunk életutunkon, hanem céltudatosan haladunk Isten tervében. Nap mint nap kérjük vezetését, és vesszük áldásait.
Ennek az életnek, ennek az új útnak pedig szerves része lehet a hálaadás az Úrnak. Az a szívből jövő öröm és dicséret, melyet Anna is megtapasztalhatott, mihelyst jó útra terelődött az élete. Ez nem csak egy régi mese, nem csak egy igen távoli történet. Hiszen valósággá lehet bármelyikünk életében.
Neked ki az útmutatód? Neked ki a pásztorod?
Akkor így imádkozott Anna: Örvendez szívem az ÚRban, visszaadta erőmet az ÚR. Felnyílt a szám ellenségeim ellen, mert örülhetek szabadításodnak. [Lk 1,46-55]
1Sám. 2,2
Nincs olyan szent, mint az ÚR, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk. [2Sám 22,32; Zsolt 18,32]
1Sám. 2,3
Ne beszéljetek oly sokat, büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedő szó! Hiszen mindentudó Isten az ÚR, és a tetteket Ő méri le.
1Sám. 2,4
A hősök íja összetörik, de az elesettek erőt öveznek fel.
1Sám. 2,5
A jóllakottak elszegődnek kenyérért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt.
1Sám. 2,6
Az ÚR megöl, és megelevenít, sírba visz, és felhoz onnét. [5Móz 32,39]
1Sám. 2,7
Az ÚR tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. [Zsolt 75,8]
1Sám. 2,8
Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, leülteti az előkelőkkel együtt, és főhelyet juttat neki. Mert az ÚRéi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget. [Zsolt 113,7-8]
1Sám. 2,9
Híveinek lábát megőrzi, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. [Zsolt 33,16]
1Sám. 2,10
Összetörnek, akik az ÚRral szállnak perbe, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az ÚR az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyszer élt egy asszony, akinek nem lehetett gyermeke. Hiába próbálkoztak a férjével éveken át, hiába sírt át éjszakákat, csak nem sikerült teherbe esnie. Már a családjából is elkezdték gúnyolni és lenézni emiatt, ami csak még tovább rontott a helyzetén. Csak a férje tartott ki mellette. Végső elkeseredésében aztán egy nap elment a templomba és ott sírva, teljesen összetörve imádkozott Istenhez. Olyan mélyen átélte fohászát, hogy a pap azt hitte, hogy ittas és magán kívül van. Pedig teljesen magánál volt, csak szívvel-lélekkel kérlelte Istent, hogy szánja meg. Még egy olyan fogadalmat is tett, hogy ha kaphat egy gyermeket, akkor majd az Úr szolgálatába fogja állítani. Szívből jövő imája nem maradt válasz nélkül, a család nagy örömére nemsokára kisfia született. Anyja nem felejtette el ígéretét és rövid idő múlva ismét elment a szentélybe, hogy odaszánja gyermekét az Úr szolgálatára.
Ez a történet akár ma is, közöttünk is lejátszódhatna. Ugyanúgy, ahogy néhány ezer évvel ezelőtt is lezajlott Izraelben. Az asszonyt akkor Annának, a gyermekét pedig Sámuelnek hívták. Felolvasott igénk pedig az ígéret beteljesülése után, a szívből felhangzó hálaéneket örökíti meg.
Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy a Szentírásban olvasott történeteket régi szép mesékként kezeljük, amik lehet, hogy igazak, lehet, hogy valóban meg is történtek egyszer, de azok az idők elmúltak. Szép és látványos csodák, gyógyulások, imameghallgatások, Isten emberekhez közellévő szeretete, de mindez csupán emlék. Ma már más időket élünk, sokkal felvilágosultabb a világunk, és benne mi magunk is. Megvan a józan eszünk, valamicskét tanultunk is hozzá, a tudomány is napról napra fejlődik, valahogy csak megoldjuk a problémáinkat. Amit pedig ezekkel nem tudunk megoldani, az úgy is marad, abba jobb beletörődnünk.
Vajon miért akarjuk olyan gyakran Isten hatalmát és erejét a Szentírásba temetni? Miért gondoljuk azt, hogy ma már másképp működnek a dolgok? Lehet, hogy a környező világ valóban rengeteget változott a bibliai idők óta, viszont Istenünk ugyanaz maradt. Lehet, hogy a mi módszereink a problémamegoldásban sokat változtak, de Ő maga és módszerei azóta is változatlanok. Akár hisszük, akár nem.
Madách is úgy írta le Istent, az Ember tragédiájának elején, mint aki az idők kezdete után magára hagyta a világot: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen”. Sokszor talán mi is így indulunk neki az életnek: a világra jöttünk, kaptunk egy lehetőséget, és innentől kezdve magunkra vagyunk hagyva. Innentől rajtunk áll, hogyan használjuk fel kapott éveinket. Megyünk a magunk feje után, amerre látunk. Vagy elindulunk például a szüleink által kitaposott ösvényen. Vagy olyan utakon, melyek épp megtetszenek, melyeken sokan mások is járnak, amelyek valami gyorsan elérhető, kellemes céllal kecsegtetnek. Mások is ezen járnak, nem lehet az olyan rossz. És elindulunk életünk útján, úgy érzésre, a saját ötleteink és értékrendszerünk mentén, valahová.
Keressük az életcélunkat. Elgondolkodtató eredménnyel szembesültem, mikor az internetes keresőbe beírtam ezt a fogalmat: életcél. Volt ott szó karrierről, önmegvalósításról, egészségről, sőt, külföldi utazási ajánlatokról is. Valóban rengeteg cél és lehetőség áll előttünk, de vajon el tudjuk-e érni ezeket, és egyáltalán jók-e ezek a célok, vagy csak elveszünk a rengeteg lehetőség között? Ahogy az ókori római filozófus, Seneca mondta: „ha az ember nem tudja, melyik kikötőbe igyekszik, nincs szél, mely jó lenne számára”. Sok ilyen esetet látunk, mikor emberek addig-addig válogatnak a rengeteg életcél közül, míg végleg cél tévesztve érkeznek el utolsó órájukhoz.
Előbb-utóbb szinte mindenki eljut arra a felismerésre, hogy nem tudom, merre menjek. Mint amikor egy idegen városban eltévedünk, és kérdezősködni kezdünk. Életünkben is elérkezik az a pont, amikor útmutatásra, útbaigazításra van szükségem. Hiszen már annyi utat kipróbáltam, és egy sem hozott megoldást.
Az igében szereplő édesanya, Anna is elérte ezt a pontot, mikor már végleg kétségbe esett, ahol már nem volt több ötlete, és senki emberfia nem tudott rajta segíteni. Ekkor kérte végre az Úr segítségét és útmutatását.
Hozzá hasonlóan a mi számunkra is nyitva áll a lehetőség, hogy útbaigazítást kérjünk életünkre nézve, ha úgy érezzük, eltévedtünk. Nem kell továbbra is öntudatosan menni az ismeretlen úton a magabiztosság álarca mögé bújva, hanem nyugodtan meg lehet állni és lehet kérdezni. „Uram, merre tovább? Eltévedtem, kérlek, mutasd meg a helyes irányt!”
Jézus nem véletlenül mondta magáról, hogy „én vagyok a Jó Pásztor” (János 10,11). Hiszen Ő jó útra vezet minket, ami egy jó cél felé visz. Ehhez viszont először el kell hagynunk régi utunkat. Le kell tenni mindazt, ami visszatart az új úttól, mindazt, ami téves cél, téves megvalósítás volt. Hagyjuk hátra bűneinket, melyek csak eltérítenek Jézus követésétől és annyi fájdalmat okoznak nekünk vagy épp másoknak. És a régi vargabetűk helyett egyenes utat kapunk. Nyíltan és őszintén járhatunk rajta mindenféle stiklik és szégyenkezés nélkül. Hiszen Isten megbocsát nekünk Krisztusért, és új kezdetet, új életet ad.
Ahogy tegnap is hallhattuk, ennek a hétnek az átformálás a témája. Nyílván nem egy divatos alakformálásról, hanem életünk formálásáról szól ez. Ahogyan Jézus teremető erejével újat alkot belőlünk vezetése által. Jól mutatja a különbséget Péter apostol is, mikor ezt mondja: „Mert olyanok voltatok, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek pásztorához és gondviselőjéhez.”.
Amikor már nem csak úgy bóklászunk, poroszkálunk életutunkon, hanem céltudatosan haladunk Isten tervében. Nap mint nap kérjük vezetését, és vesszük áldásait.
Ennek az életnek, ennek az új útnak pedig szerves része lehet a hálaadás az Úrnak. Az a szívből jövő öröm és dicséret, melyet Anna is megtapasztalhatott, mihelyst jó útra terelődött az élete. Ez nem csak egy régi mese, nem csak egy igen távoli történet. Hiszen valósággá lehet bármelyikünk életében.
Neked ki az útmutatód? Neked ki a pásztorod?
2012. január 17., kedd
Prédikáció - Ökumenikus imahét Pusztavám, Mór, Ácsteszér
Lk. 24,25
Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! [Mk 16,14]
Lk. 24,26
Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”
Lk. 24,27
És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Szeretjük-e az útitársakat? Annakidején középiskolás koromban szülőfalumból bejárós voltam Budapestre, és minden nap egy-egy órát kellett vonatozni a főváros felé, majd délután vissza. Az útitársakhoz való viszonyom nagyon változó volt. Sokszor voltam fáradt és álmos, sokszor vágytam inkább arra, hogy egyedül maradjak, hogy erre a kis időre hagyjon mindenki békén, tudjak egy kicsit pihenni, bóbiskolni, vagy csak nyugodtan zenét hallgatni. Volt pár helyzet, mikor direkt kerültem az ismerősöket. De nem egyszer megesett az is, hogy már nagyon vágytam volna valakivel találkozni, valakivel beszélgetni, és örömmel fogadtam, ha valaki erre a rövid útra mellém szegődött. Mi tehát hogy vagyunk ezzel a kérdéssel? Szeretjük az útitársakat?
Felolvasott Igénk az emmausi tanítványok jól ismert történetéből szól hozzánk. Nagyon mai, és nagyon érzékletes a szituáció. Két életunt, fájdalmaktól, csalódástól lesújtott lélek poroszkál hazafelé. Az ünnep tragédiába fordult, az álmuk kudarcba fulladt, a lelkesedésük végleg elszállt. Jézus meghalt, az Ő története véget ért. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” (Lk 24,21). De nem jött össze, nem vált valóra, sőt csúfos véget ért.
Hányan poroszkálnak ma is így mindennapi útjukon. A munkahelyre, a boltba, a buszhoz. Megyek az utamon, mert menni kell, de közben a szívemben szomorúság, a lelkemben céltalanság, a tekintetem pedig szürkén fátyolos. Visz az ösvény, visz a lábam, de gondolataim egészen máshol járnak. Talán jön mellettem valaki, talán magányos vagyok. Talán beszélünk egymáshoz, de valójában nem mondunk semmit. Csak viseljük amit ránk mért az élet, belül üresség kong, és közben a külső szemlélők kedvéért részt veszünk a hétköznapi élet megszokott kerékvágásában. Megyünk emmausba.
Aztán a két búslakodóhoz csatlakozik egy idegen. Nem búslakodik, tehát idegen. Nem tudja, mi történt velünk, tehát messziről jött, nem is ismerik. Kérdezősködni kezd. Egy idegennek könnyű kiönteni a szívüket. Hát jó, legyen. És átszakad végre a lélek némaságának gátja, megindulnak a szavak, és velük együtt könnyebbül a szív.
A két poroszkáló Jézusról beszél. Arról, ami vele történt, nagypéntekről, a tragédiáról, arról, hogy még utána is vártak, reménykedtek, de úgy néz ki, ennyi volt. „Ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21). Pedig ismerik a történet folytatását is. Tudnak róla, hogy az asszonyok harmadnapon nem találták ott Jézust. Tudnak róla, hogy angyalok jelentették, hogy nincs a sírban, hanem él. Arról is tudnak, hogy még más tanítványok is odamentek megvizsgálni a látottakat és minden részlet az asszonyokat igazolta.
Tudnak tehát Jézusról, tudnak a kereszthalálról és tudnak húsvét csodájáról is, de nem hisznek mindebben. Elmondják a történteket úgy, ahogy volt, de mindezt hit nélkül, Lélek nélkül teszik. Sokunk emberi gyarlóságát fedezhetjük fel ebben a mozzanatban: keményszívűségünket és hitetlenségünket. Amikor bár mindent tudunk Krisztusról, mindent tudunk az evangéliumról, a megváltásról, mégsem hisszük azt. Az eszünkben talán ott van, részletesen el tudjuk mesélni, de a szívünkig már nem ér el az üzenet.
Ellenben van egy jó oldala is ennek az eseménynek. Mégpedig a búslakodók kendőzetlen őszintesége. Nem hitetik el a magukról, hogy még mindig bíznának az események jóra fordulásában, valami váratlan happy end-ben. Kibújnak a kegyesség és hegyek megmozgató hit álarca mögül, és bevallják, hogy elgyengültek, csalódtak és beismerik hitük hitetlenségét.
Enélkül a leplezetlenség nélkül pedig nem nyílna meg számukra az őszinte hit lehetősége. Az ilyenfajta megnyílás nélkül a mi szívünkbe, a mi életünkbe sem érkezhet meg a krisztusi áttörés. Az ilyen igazságok felvállalására pedig nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk. Emberek előtt mutathatunk bármilyen képet magunkról, mindezt a magunk számára is bemesélhetjük, de az Úr előtt nincsenek titkok. Előtte nyitott könyv vagyunk. A magunk büszkeségét és önámítását kell letörni ezzel az őszinteséggel, hogy belássuk, nincs rendben az életünk, nincs rendben a hitünk.
Amikor pedig lehull minden díszes, képmutató lepel, amikor szívünkből kiáradhat a keserűség, akkor indulhat el a gyógyulás. Akkor szólhat ránk a mellénk szegődött idegen: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy (mindezt) elhiggyétek.”
Krisztus szeretetből fakadóan, de megfeddi a búslakodókat és megfedd minket is. De hát itt van előttetek az evangélium tiszta és igaz igazsága, már csak el kéne hinnetek. Már ott álltok a küszöbön, csak be kéne lépni rajta. Pedig, ó de jók vagyunk a cél előtti megtorpanásban!
Eszembe jut a pusztai vándorlás végén Izrael népe, akik már eljutottak Kánaán földjének határáig, de ott mégis megtorpantak, félelmük, hitetlenségük erőt vett rajtuk, és inkább visszamentek volna Egyiptomba. Ahonnan jöttek.
A két tanítvány is otthagyta Jeruzsálemet, otthagyta a többi tanítványt és hazaindult. Ott álltak húsvét örömhírének küszöbén, de hitetlenségük erőt vett rajtuk és inkább visszaindultak otthonukba. Ahonnan jöttek.
De Jézus nem hagyta annyiban a dolgot, és utánuk ment, hozzájuk szegődött, feltárta hitetlenségüket és tanításba kezdett. Tanítani kezdte őket mindarra, amit már tudtak, csak épp még nem hitték. Magyarázta a próféták írásait, a Messiásról szóló jövendöléseket, hallgatóinak pedig felizzott a szíve. Úgy mint egykor, úgy mint régen.
Az első gondolat, amit meg kellett érteniük, amit az ismeretlen Mester legelőször kiemel: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24,26). Emberileg valóban érthetetlen Krisztus szenvedése és hogy ezen keresztül Ő mégis győzedelmeskedett. Felfoghatatlan, hogy ha valami véget ért, hogyan tudna újrakezdődni. Ha valaki meghalt, hogyan tudna feltámadni. Ez az a pont, ahol az ember saját ereje és minden képessége véget ér és teret kap Isten ereje. Hiszen az összetöretés után számunkra nincs tovább, Isten viszont képes újból egymáshoz illeszteni a széthullott darabokat.
Azt gondolom ezek a mély pontok éppen arra szolgálnak, hogy általuk megtapasztalhassuk Isten jelenvalóságát és hatalmát. Aki képes új életet, képes új lehetőséget teremteni, ott ahol mi már régen feladtuk a küzdelmet és inkább hazaindultunk.
Krisztusnak szenvednie kellett, és ez a szenvedés vezetett a megdicsőüléshez. Meg kellett halnia, mert csak így kerülhetett sor a feltámadásra. Mindezt persze abban a pillanatban, mikor történtek, senki nem értette még. Mindez csak utólag lett egyértelművé.
Sokszor mi magunk is megtapasztaljuk a szenvedést, az összetöretést, megjárjuk az élet mélységeit. Mindettől sajnos nem vagyunk mentesek ezen a világon még Krisztus hűséges gyermekeiként sem. Viszont ezekben a helyzetekben Ő mellénk szegődik és elkísér bennünket. Nem hagy magunkra, és a lelkünkre beszél. Az Ő szava pedig teremtő szó. Legyen az akár egy valóban hallható hang, egy bibliai igevers vagy épp egy csetlő-botló igehirdetés. Ő megszólít és a szívünkre beszél.
Ahogy az Ő összetöretéséből győzelem született, úgy épít minket is újra fel elcsüggedt, hitetlen, önmagunkra tekintő, kétségeskedő állapotunkból. Átformál bennünket emmaus felé tartó búslakodókból, Jeruzsálembe szaladó bizonyságtevőkké.
Mert üres a sír, mert él az Úr, és Ő velünk van! Most már nem csak tudjuk, hanem hisszük is mindezt! Igénk üzenetének összefoglalásául hallgassuk még meg Füle Lajos: Emmausi úton című versét.
Ketten megyünk, vagy egyedül megyünk...
Hová? - E földön sok-sok Emmaus van.
JÉZUST idézzük közbe-közbe búsan,
emlékeink is ballagnak velünk...
Így létezünk a múltat emlegetve,
csodákra visszarévedezve járunk,
de csüggedésünk annyiszor elárul:
"Ó, mi azt hittük..." (ezt meg ezt, ha tette).
Pedig hát EGGYEL többen ballagunk:
hozzánk szegődik új meg új alakban
VALAKI mindig, hogy fáradhatatlan
mondja az Igét, nem vagyunk magunk.
Lelkünk föleszmél, boldog szót rebeg
kenyérben, borban fölfedezve testét:
"Maradj velünk, hogy be ne esteledjék,
búban, örömben hadd legyünk Veled!"
Ámen.
Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! [Mk 16,14]
Lk. 24,26
Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?”
Lk. 24,27
És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Szeretjük-e az útitársakat? Annakidején középiskolás koromban szülőfalumból bejárós voltam Budapestre, és minden nap egy-egy órát kellett vonatozni a főváros felé, majd délután vissza. Az útitársakhoz való viszonyom nagyon változó volt. Sokszor voltam fáradt és álmos, sokszor vágytam inkább arra, hogy egyedül maradjak, hogy erre a kis időre hagyjon mindenki békén, tudjak egy kicsit pihenni, bóbiskolni, vagy csak nyugodtan zenét hallgatni. Volt pár helyzet, mikor direkt kerültem az ismerősöket. De nem egyszer megesett az is, hogy már nagyon vágytam volna valakivel találkozni, valakivel beszélgetni, és örömmel fogadtam, ha valaki erre a rövid útra mellém szegődött. Mi tehát hogy vagyunk ezzel a kérdéssel? Szeretjük az útitársakat?
Felolvasott Igénk az emmausi tanítványok jól ismert történetéből szól hozzánk. Nagyon mai, és nagyon érzékletes a szituáció. Két életunt, fájdalmaktól, csalódástól lesújtott lélek poroszkál hazafelé. Az ünnep tragédiába fordult, az álmuk kudarcba fulladt, a lelkesedésük végleg elszállt. Jézus meghalt, az Ő története véget ért. „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” (Lk 24,21). De nem jött össze, nem vált valóra, sőt csúfos véget ért.
Hányan poroszkálnak ma is így mindennapi útjukon. A munkahelyre, a boltba, a buszhoz. Megyek az utamon, mert menni kell, de közben a szívemben szomorúság, a lelkemben céltalanság, a tekintetem pedig szürkén fátyolos. Visz az ösvény, visz a lábam, de gondolataim egészen máshol járnak. Talán jön mellettem valaki, talán magányos vagyok. Talán beszélünk egymáshoz, de valójában nem mondunk semmit. Csak viseljük amit ránk mért az élet, belül üresség kong, és közben a külső szemlélők kedvéért részt veszünk a hétköznapi élet megszokott kerékvágásában. Megyünk emmausba.
Aztán a két búslakodóhoz csatlakozik egy idegen. Nem búslakodik, tehát idegen. Nem tudja, mi történt velünk, tehát messziről jött, nem is ismerik. Kérdezősködni kezd. Egy idegennek könnyű kiönteni a szívüket. Hát jó, legyen. És átszakad végre a lélek némaságának gátja, megindulnak a szavak, és velük együtt könnyebbül a szív.
A két poroszkáló Jézusról beszél. Arról, ami vele történt, nagypéntekről, a tragédiáról, arról, hogy még utána is vártak, reménykedtek, de úgy néz ki, ennyi volt. „Ma már harmadik napja, hogy ezek történtek.” (Lk 24,21). Pedig ismerik a történet folytatását is. Tudnak róla, hogy az asszonyok harmadnapon nem találták ott Jézust. Tudnak róla, hogy angyalok jelentették, hogy nincs a sírban, hanem él. Arról is tudnak, hogy még más tanítványok is odamentek megvizsgálni a látottakat és minden részlet az asszonyokat igazolta.
Tudnak tehát Jézusról, tudnak a kereszthalálról és tudnak húsvét csodájáról is, de nem hisznek mindebben. Elmondják a történteket úgy, ahogy volt, de mindezt hit nélkül, Lélek nélkül teszik. Sokunk emberi gyarlóságát fedezhetjük fel ebben a mozzanatban: keményszívűségünket és hitetlenségünket. Amikor bár mindent tudunk Krisztusról, mindent tudunk az evangéliumról, a megváltásról, mégsem hisszük azt. Az eszünkben talán ott van, részletesen el tudjuk mesélni, de a szívünkig már nem ér el az üzenet.
Ellenben van egy jó oldala is ennek az eseménynek. Mégpedig a búslakodók kendőzetlen őszintesége. Nem hitetik el a magukról, hogy még mindig bíznának az események jóra fordulásában, valami váratlan happy end-ben. Kibújnak a kegyesség és hegyek megmozgató hit álarca mögül, és bevallják, hogy elgyengültek, csalódtak és beismerik hitük hitetlenségét.
Enélkül a leplezetlenség nélkül pedig nem nyílna meg számukra az őszinte hit lehetősége. Az ilyenfajta megnyílás nélkül a mi szívünkbe, a mi életünkbe sem érkezhet meg a krisztusi áttörés. Az ilyen igazságok felvállalására pedig nem az Úrnak, hanem nekünk van szükségünk. Emberek előtt mutathatunk bármilyen képet magunkról, mindezt a magunk számára is bemesélhetjük, de az Úr előtt nincsenek titkok. Előtte nyitott könyv vagyunk. A magunk büszkeségét és önámítását kell letörni ezzel az őszinteséggel, hogy belássuk, nincs rendben az életünk, nincs rendben a hitünk.
Amikor pedig lehull minden díszes, képmutató lepel, amikor szívünkből kiáradhat a keserűség, akkor indulhat el a gyógyulás. Akkor szólhat ránk a mellénk szegődött idegen: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy (mindezt) elhiggyétek.”
Krisztus szeretetből fakadóan, de megfeddi a búslakodókat és megfedd minket is. De hát itt van előttetek az evangélium tiszta és igaz igazsága, már csak el kéne hinnetek. Már ott álltok a küszöbön, csak be kéne lépni rajta. Pedig, ó de jók vagyunk a cél előtti megtorpanásban!
Eszembe jut a pusztai vándorlás végén Izrael népe, akik már eljutottak Kánaán földjének határáig, de ott mégis megtorpantak, félelmük, hitetlenségük erőt vett rajtuk, és inkább visszamentek volna Egyiptomba. Ahonnan jöttek.
A két tanítvány is otthagyta Jeruzsálemet, otthagyta a többi tanítványt és hazaindult. Ott álltak húsvét örömhírének küszöbén, de hitetlenségük erőt vett rajtuk és inkább visszaindultak otthonukba. Ahonnan jöttek.
De Jézus nem hagyta annyiban a dolgot, és utánuk ment, hozzájuk szegődött, feltárta hitetlenségüket és tanításba kezdett. Tanítani kezdte őket mindarra, amit már tudtak, csak épp még nem hitték. Magyarázta a próféták írásait, a Messiásról szóló jövendöléseket, hallgatóinak pedig felizzott a szíve. Úgy mint egykor, úgy mint régen.
Az első gondolat, amit meg kellett érteniük, amit az ismeretlen Mester legelőször kiemel: „Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” (Lk 24,26). Emberileg valóban érthetetlen Krisztus szenvedése és hogy ezen keresztül Ő mégis győzedelmeskedett. Felfoghatatlan, hogy ha valami véget ért, hogyan tudna újrakezdődni. Ha valaki meghalt, hogyan tudna feltámadni. Ez az a pont, ahol az ember saját ereje és minden képessége véget ér és teret kap Isten ereje. Hiszen az összetöretés után számunkra nincs tovább, Isten viszont képes újból egymáshoz illeszteni a széthullott darabokat.
Azt gondolom ezek a mély pontok éppen arra szolgálnak, hogy általuk megtapasztalhassuk Isten jelenvalóságát és hatalmát. Aki képes új életet, képes új lehetőséget teremteni, ott ahol mi már régen feladtuk a küzdelmet és inkább hazaindultunk.
Krisztusnak szenvednie kellett, és ez a szenvedés vezetett a megdicsőüléshez. Meg kellett halnia, mert csak így kerülhetett sor a feltámadásra. Mindezt persze abban a pillanatban, mikor történtek, senki nem értette még. Mindez csak utólag lett egyértelművé.
Sokszor mi magunk is megtapasztaljuk a szenvedést, az összetöretést, megjárjuk az élet mélységeit. Mindettől sajnos nem vagyunk mentesek ezen a világon még Krisztus hűséges gyermekeiként sem. Viszont ezekben a helyzetekben Ő mellénk szegődik és elkísér bennünket. Nem hagy magunkra, és a lelkünkre beszél. Az Ő szava pedig teremtő szó. Legyen az akár egy valóban hallható hang, egy bibliai igevers vagy épp egy csetlő-botló igehirdetés. Ő megszólít és a szívünkre beszél.
Ahogy az Ő összetöretéséből győzelem született, úgy épít minket is újra fel elcsüggedt, hitetlen, önmagunkra tekintő, kétségeskedő állapotunkból. Átformál bennünket emmaus felé tartó búslakodókból, Jeruzsálembe szaladó bizonyságtevőkké.
Mert üres a sír, mert él az Úr, és Ő velünk van! Most már nem csak tudjuk, hanem hisszük is mindezt! Igénk üzenetének összefoglalásául hallgassuk még meg Füle Lajos: Emmausi úton című versét.
Ketten megyünk, vagy egyedül megyünk...
Hová? - E földön sok-sok Emmaus van.
JÉZUST idézzük közbe-közbe búsan,
emlékeink is ballagnak velünk...
Így létezünk a múltat emlegetve,
csodákra visszarévedezve járunk,
de csüggedésünk annyiszor elárul:
"Ó, mi azt hittük..." (ezt meg ezt, ha tette).
Pedig hát EGGYEL többen ballagunk:
hozzánk szegődik új meg új alakban
VALAKI mindig, hogy fáradhatatlan
mondja az Igét, nem vagyunk magunk.
Lelkünk föleszmél, boldog szót rebeg
kenyérben, borban fölfedezve testét:
"Maradj velünk, hogy be ne esteledjék,
búban, örömben hadd legyünk Veled!"
Ámen.
2012. január 12., csütörtök
Prédikáció - LMK ülés, Január, Súr
Ézs. 49,13
Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.
Ézs. 49,14
De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!
Ézs. 49,15
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!
Ézs. 49,16
Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nagyon kínos érzés elfelejteni valamit. Egy el nem végzett feladat, egy el nem mondott gondolat, egy teljesítetlenül maradt ígéret, egy asztalon maradt tárgy, amire itt és most lenne szükség. Ilyenkor jön az aggódás, a kapkodás, a fejvakarás, hogy hogyan is oldjuk meg a helyzetet enélkül.
Ennél még kínosabb, amikor valakiről, egy másik emberről, netalán egy szerettünkről feledkezünk meg. Egy távoli rokon, egy régi, szeretett ismerős, egy magányos gyülekezeti tag, egy szülő, egy gyermek. Egyenként mind nagyon fontosak, és alapvetően számon tartjuk őket, mégis a napok egymásutánjában, a futószalagon érkező feladatokat végezve olykor megesik, hogy valaki észrevétlenül mégis a feledés homályába kerül.
Egy kulcsért vissza lehet szaladni, egy otthagyott könyvet kölcsön lehet mástól kérni, egy autót másnap is le lehet mosni, de sok elmulasztott személyes pillanatot már nem lehet visszahozni. Amikor az ünnep napjai voltak, amikor támaszra lett volna szükség, amikor könnyet kellett volna törölni, vagy éppen csak szólni egy jó, egy emberi szót. Amikor a megérkezés, vagy épp a búcsú pillanatai következtek el. Utólag még lehet próbálni pótolni ezeket, de sokszor már visszahozhatatlanok.
Mindezeken elmélkedve rájövünk, mekkora ajándék az, hogy velünk ellentétben Isten egyáltalán nem feledékeny. Számára nincs elszalasztott lehetőség, elmulasztott ígéret, elkésett pillanat. Bár hajlamosak vagyunk ezt gondolni, ahogy Izrael népe is tette, ahogy erről Igénkben is olvashatunk. Hajlamosak vagyunk kínunkban magunkhoz hasonlítani az Urat, akinek a sok teendője közepette kimentünk a fejéből.
Mindez talán abból fakad, hogy a legtöbb esetben nem értjük, mi miért történik velünk. Általában csak magunkra és a földi körülményekre tekintünk, és nem számolunk Isten vezetésével és erejével. Eszembe jut az elmúlt vasárnap textusa, ahol ugyanez volt a helyzet: a Kánaán földjére behatoló kémek jelentették a félelmetes ellenséget, de közben elfelejtkeztek az Úr erős karjáról, amely elhozta őket idáig, és megígérte, hogy nekik adja azt a földet.
Elfeledkeztek Istenükről, s csak a föléjük tornyosuló, legyőzhetetlen akadályra tekintettek. S ilyenkor a saját feledékenységünket, a saját hitünk, Istenbe vetett bizalmunk gyengeségét vetítjük ki az Úrra, hogy Ő már biztos nincs velünk.
Hát hogyan is feledkezhetne meg népéről a mi szerető Mennyei Atyánk! Az ószövetségi időkben esküvel kötelezte el magát választottai iránt, az újszövetségben pedig Egyszülött Fiát küldte el értünk, hogy Megváltónkká legyen. Krisztusban nem csak az emlékezetébe, hanem egyenesen a tenyerébe vésett be minket az Úr. Jézus vére árán váltott meg minket, amely felejthetetlen és kitörölhetetlen áldozat.
Kerülhetünk akármilyen súlyos helyzetbe, a mélység nem tud elég mély lenni, a sötétség nem tud elég sötét lenni ahhoz, hogy kitöröljön minket Isten emlékezetéből. Még akkor is igaz ez, ha mindenki más elhagy, ha mindenki más el is feledkezik rólunk. Erről a tragikus, emberi elhagyatottságról szól Gyökössy Bandi bácsi lelkészi szolgálatából való visszaemlékezése is.
Elkésett BUÉK
Csöngettek. Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt, idős női alak állt a kertajtó előtt. Feketében. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a kapunyitó zár gombját. Az előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki vagyok? Ilyenkor mindig zavartan keresgélem a szavakat, mert tudnom kellene valamit, amit nem tudok.
Bemutatkozom, hátha megmondja ő is a nevét, de csak bólintott. Lesegítettem a kabátját és bevezettem a dolgozószobámba. Olyan súlytalanul ereszkedett le az egyik karosszékbe, mintha ő maradt volna kint s kabátja jött volna be. És hirtelen kicsi lett. Pedig elég magasnak látszott az előbb. Leültem én is, vele szemben - és vártam. Hátha mégsem temetés? Valóban nem az volt.
- Itt jártam az SZTK-ban, gondoltam benézek egy pillanatra, talán itthon találom.
Szeretem ezt az utcasarkon terpeszkedő, behemót épületet, mert lehet rá hivatkozni. Ismerős, beszédnyitó mondat volt az. Én is a szokásos kérdéssel válaszoltam:
- Csak nem beteg?
Mint akinek nehezére esik a szó, most emelte fel először a fejét és nézett rám s akkor megláttam a szemében a homályt. Mindenki szemében ott felhősödik, akinek lelki kín bujkál a betegsége mögött. Olyan, amire nincs felírható gyógyszer, ezért a megnevezhető betegségre kér valamit.
- Tulajdonképpen csak gyógyszereket írattam fel. Halkan, el-eltűnődve ejtette a szavakat - ismeri hogy van ez... Az én koromban már tudja az ember, mire van szüksége. Az orvosom is tudja, ha meglát, már írja is... Amíg a férjem élt, mindennap kijárt hozzá vénás-injekciót adni... Akkor engem is ellátott gyógyszerekkel...
Már derengett valami. Ült már így egyszer velem szemben, ebben a karosszékben. Akkor valóban temetést jött jelenteni, a férje temetését megbeszélni. Hallgattunk mind a ketten. Ő szólalt meg ismét.
- Bár nem tudom, minek a gyógyszer, amikor meghaltam.
Olyan szenvtelenül mondta ezt, hogy előbb ettől rezzentem meg, csak azután fogtam fel, mit is mondott. Betegebb, mint gondoltam. Mintha kitalálta volna:
- Nem zavarodtam meg - nézett rám a homály mögül - , csak meghaltam.
- ?
- Talán emlékszik, a férjem főosztályvezető volt. Sok ismerősünk, jó barátunknak írtunk karácsonyi, újévi üdvözletet. Ő már december közepén elkezdte írni a lapokat és január közepén fejeztük be a köszönő kártyákkal. Tudja, a nem hivatalosakat én is aláírtam. A keresztnevemmel. Így kérte. Amikor minddel kész volt, egy részét kiválogatta, és elém tette: Ezeket te is írd alá. A keresztnevedet. Így kedvesebb. Ezt minden évben hozzátette: így kedvesebb...Ugye, emlékszik milyen sokan voltak a temetésén? Akkor nem is láttam, csak a fényképeken. Később... A múlt évben még kaptam tizenöt-húsz üdvötlő lapot. Most én is írtam. Volt beosztottjainak, munkatársainak, vagy tíznek, akinek tudtam a címét, vagy a hivatalba. Ő csak barátainak nevezte őket... Mit gondol, hány választ kaptam, jókívánságot a jókívánságra?
- ?
- Egyet sem. Tudja mit jelent ez?
- ?
- Hogy meghaltam. Én is.
- Nem értékeli túl a figyelmetlenségüket? - kísérleteztem a szavakkal.
Szemében a homály még homályosabb lett. Vontatottan válaszolt:
- Gondolja el, maga integet valakinek, akit kikísér a vonathoz, integet és az magára néz, úgy, mintha nem is látná és nem is int vissza. Mit érezne? Ne, ne válaszoljon. Azt érezné, hogy nincs. Aki pedig volt és nincs, az meghalt.
Valóban nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna, csak közhelyeket. Mikor felnéztem, már állt. Nyújtotta kezét.
- Tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani.
A házajtóig kísértem. Nem engedte, hogy a kertajtóig kimenjek:
- Megfázik, maradjon.
S akkor gyerekesen, sután, dadogva köszönés helyett kicsúszott a számon:
- Boldog új évet kívánok...
- Én is magának. - És elment.
Szobám ablakához léptem. Akkor csukta be a kertkaput. Felnézett. Tétován felintett kezével. Fehér ujjai pillanatig ott rebegtek a vasrácsok felett. Visszaintettem. Azt hiszem, már az SZTK-nál járhatott, még mindig integettem. Talán most is. Azoknak, akiknek nem integettem vissza.
Ézs. 49,15-16
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.
Ámen
Mindenható Istenünk és Atyánk! Köszönjük Neked, hogy Te valóban soha nem felejtkezel el rólunk, hanem velünk vagy és hordozol bennünket kegyelmesen. Köszönjük Krisztus drága áldozatát is, ami a legnehezebb időkben is egyértelmű jele irántunk való szeretetednek. Add Urunk Szent Lelked erejét, hogy mi se feledkezzünk meg Rólad, hogy Te szüntelenül mellettünk vagy, és segíts, hogy a Tőled tanult hűséggel tudjuk hordozni mindazokat a testvéreinket, akiket gondviselő szereteteddel ránk bíztál. Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.
Ujjongjatok, egek, vigadozz, föld, törjetek ki ujjongásba, hegyek! Mert megszánta népét az ÚR, és könyörül a nyomorultakon.
Ézs. 49,14
De Sion ezt mondta: Elhagyott engem az ÚR, megfeledkezett rólam az én Uram!
Ézs. 49,15
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad!
Ézs. 49,16
Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nagyon kínos érzés elfelejteni valamit. Egy el nem végzett feladat, egy el nem mondott gondolat, egy teljesítetlenül maradt ígéret, egy asztalon maradt tárgy, amire itt és most lenne szükség. Ilyenkor jön az aggódás, a kapkodás, a fejvakarás, hogy hogyan is oldjuk meg a helyzetet enélkül.
Ennél még kínosabb, amikor valakiről, egy másik emberről, netalán egy szerettünkről feledkezünk meg. Egy távoli rokon, egy régi, szeretett ismerős, egy magányos gyülekezeti tag, egy szülő, egy gyermek. Egyenként mind nagyon fontosak, és alapvetően számon tartjuk őket, mégis a napok egymásutánjában, a futószalagon érkező feladatokat végezve olykor megesik, hogy valaki észrevétlenül mégis a feledés homályába kerül.
Egy kulcsért vissza lehet szaladni, egy otthagyott könyvet kölcsön lehet mástól kérni, egy autót másnap is le lehet mosni, de sok elmulasztott személyes pillanatot már nem lehet visszahozni. Amikor az ünnep napjai voltak, amikor támaszra lett volna szükség, amikor könnyet kellett volna törölni, vagy éppen csak szólni egy jó, egy emberi szót. Amikor a megérkezés, vagy épp a búcsú pillanatai következtek el. Utólag még lehet próbálni pótolni ezeket, de sokszor már visszahozhatatlanok.
Mindezeken elmélkedve rájövünk, mekkora ajándék az, hogy velünk ellentétben Isten egyáltalán nem feledékeny. Számára nincs elszalasztott lehetőség, elmulasztott ígéret, elkésett pillanat. Bár hajlamosak vagyunk ezt gondolni, ahogy Izrael népe is tette, ahogy erről Igénkben is olvashatunk. Hajlamosak vagyunk kínunkban magunkhoz hasonlítani az Urat, akinek a sok teendője közepette kimentünk a fejéből.
Mindez talán abból fakad, hogy a legtöbb esetben nem értjük, mi miért történik velünk. Általában csak magunkra és a földi körülményekre tekintünk, és nem számolunk Isten vezetésével és erejével. Eszembe jut az elmúlt vasárnap textusa, ahol ugyanez volt a helyzet: a Kánaán földjére behatoló kémek jelentették a félelmetes ellenséget, de közben elfelejtkeztek az Úr erős karjáról, amely elhozta őket idáig, és megígérte, hogy nekik adja azt a földet.
Elfeledkeztek Istenükről, s csak a föléjük tornyosuló, legyőzhetetlen akadályra tekintettek. S ilyenkor a saját feledékenységünket, a saját hitünk, Istenbe vetett bizalmunk gyengeségét vetítjük ki az Úrra, hogy Ő már biztos nincs velünk.
Hát hogyan is feledkezhetne meg népéről a mi szerető Mennyei Atyánk! Az ószövetségi időkben esküvel kötelezte el magát választottai iránt, az újszövetségben pedig Egyszülött Fiát küldte el értünk, hogy Megváltónkká legyen. Krisztusban nem csak az emlékezetébe, hanem egyenesen a tenyerébe vésett be minket az Úr. Jézus vére árán váltott meg minket, amely felejthetetlen és kitörölhetetlen áldozat.
Kerülhetünk akármilyen súlyos helyzetbe, a mélység nem tud elég mély lenni, a sötétség nem tud elég sötét lenni ahhoz, hogy kitöröljön minket Isten emlékezetéből. Még akkor is igaz ez, ha mindenki más elhagy, ha mindenki más el is feledkezik rólunk. Erről a tragikus, emberi elhagyatottságról szól Gyökössy Bandi bácsi lelkészi szolgálatából való visszaemlékezése is.
Elkésett BUÉK
Csöngettek. Riadtan néztem félig megírt igehirdetésemre, megválaszolatlan leveleimre, aztán átleselkedtem a függönyön. Törékeny, görnyedt, idős női alak állt a kertajtó előtt. Feketében. Temetés lesz, gondoltam és megnyomtam a kapunyitó zár gombját. Az előszobában elébe mentem. Amikor rám nézett, ismerősnek tűnt. Hol láttam? A templomban? A városban? Csak meg ne kérdezze: Ugye, tudja ki vagyok? Ilyenkor mindig zavartan keresgélem a szavakat, mert tudnom kellene valamit, amit nem tudok.
Bemutatkozom, hátha megmondja ő is a nevét, de csak bólintott. Lesegítettem a kabátját és bevezettem a dolgozószobámba. Olyan súlytalanul ereszkedett le az egyik karosszékbe, mintha ő maradt volna kint s kabátja jött volna be. És hirtelen kicsi lett. Pedig elég magasnak látszott az előbb. Leültem én is, vele szemben - és vártam. Hátha mégsem temetés? Valóban nem az volt.
- Itt jártam az SZTK-ban, gondoltam benézek egy pillanatra, talán itthon találom.
Szeretem ezt az utcasarkon terpeszkedő, behemót épületet, mert lehet rá hivatkozni. Ismerős, beszédnyitó mondat volt az. Én is a szokásos kérdéssel válaszoltam:
- Csak nem beteg?
Mint akinek nehezére esik a szó, most emelte fel először a fejét és nézett rám s akkor megláttam a szemében a homályt. Mindenki szemében ott felhősödik, akinek lelki kín bujkál a betegsége mögött. Olyan, amire nincs felírható gyógyszer, ezért a megnevezhető betegségre kér valamit.
- Tulajdonképpen csak gyógyszereket írattam fel. Halkan, el-eltűnődve ejtette a szavakat - ismeri hogy van ez... Az én koromban már tudja az ember, mire van szüksége. Az orvosom is tudja, ha meglát, már írja is... Amíg a férjem élt, mindennap kijárt hozzá vénás-injekciót adni... Akkor engem is ellátott gyógyszerekkel...
Már derengett valami. Ült már így egyszer velem szemben, ebben a karosszékben. Akkor valóban temetést jött jelenteni, a férje temetését megbeszélni. Hallgattunk mind a ketten. Ő szólalt meg ismét.
- Bár nem tudom, minek a gyógyszer, amikor meghaltam.
Olyan szenvtelenül mondta ezt, hogy előbb ettől rezzentem meg, csak azután fogtam fel, mit is mondott. Betegebb, mint gondoltam. Mintha kitalálta volna:
- Nem zavarodtam meg - nézett rám a homály mögül - , csak meghaltam.
- ?
- Talán emlékszik, a férjem főosztályvezető volt. Sok ismerősünk, jó barátunknak írtunk karácsonyi, újévi üdvözletet. Ő már december közepén elkezdte írni a lapokat és január közepén fejeztük be a köszönő kártyákkal. Tudja, a nem hivatalosakat én is aláírtam. A keresztnevemmel. Így kérte. Amikor minddel kész volt, egy részét kiválogatta, és elém tette: Ezeket te is írd alá. A keresztnevedet. Így kedvesebb. Ezt minden évben hozzátette: így kedvesebb...Ugye, emlékszik milyen sokan voltak a temetésén? Akkor nem is láttam, csak a fényképeken. Később... A múlt évben még kaptam tizenöt-húsz üdvötlő lapot. Most én is írtam. Volt beosztottjainak, munkatársainak, vagy tíznek, akinek tudtam a címét, vagy a hivatalba. Ő csak barátainak nevezte őket... Mit gondol, hány választ kaptam, jókívánságot a jókívánságra?
- ?
- Egyet sem. Tudja mit jelent ez?
- ?
- Hogy meghaltam. Én is.
- Nem értékeli túl a figyelmetlenségüket? - kísérleteztem a szavakkal.
Szemében a homály még homályosabb lett. Vontatottan válaszolt:
- Gondolja el, maga integet valakinek, akit kikísér a vonathoz, integet és az magára néz, úgy, mintha nem is látná és nem is int vissza. Mit érezne? Ne, ne válaszoljon. Azt érezné, hogy nincs. Aki pedig volt és nincs, az meghalt.
Valóban nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna, csak közhelyeket. Mikor felnéztem, már állt. Nyújtotta kezét.
- Tulajdonképpen csak ezt akartam elmondani.
A házajtóig kísértem. Nem engedte, hogy a kertajtóig kimenjek:
- Megfázik, maradjon.
S akkor gyerekesen, sután, dadogva köszönés helyett kicsúszott a számon:
- Boldog új évet kívánok...
- Én is magának. - És elment.
Szobám ablakához léptem. Akkor csukta be a kertkaput. Felnézett. Tétován felintett kezével. Fehér ujjai pillanatig ott rebegtek a vasrácsok felett. Visszaintettem. Azt hiszem, már az SZTK-nál járhatott, még mindig integettem. Talán most is. Azoknak, akiknek nem integettem vissza.
Ézs. 49,15-16
Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.
Ámen
Mindenható Istenünk és Atyánk! Köszönjük Neked, hogy Te valóban soha nem felejtkezel el rólunk, hanem velünk vagy és hordozol bennünket kegyelmesen. Köszönjük Krisztus drága áldozatát is, ami a legnehezebb időkben is egyértelmű jele irántunk való szeretetednek. Add Urunk Szent Lelked erejét, hogy mi se feledkezzünk meg Rólad, hogy Te szüntelenül mellettünk vagy, és segíts, hogy a Tőled tanult hűséggel tudjuk hordozni mindazokat a testvéreinket, akiket gondviselő szereteteddel ránk bíztál. Jézus Krisztus nevében kérünk. Ámen.
2012. január 6., péntek
Prédikáció - Vízkereszt ünnepén
Ézs. 42,5
Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak:
Ézs. 42,6
Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.
Ézs. 42,7
Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Október óta kezdtem magam is óvodai hittant tartani a nagyvelegi gyermekeknek. Itt a foglalkozás mindig azzal kezdődik, hogy meggyújtunk egy gyertyát, amit azzal magyaráztam a kicsiknek, hogy ez a kis láng mutatja, hogy velünk van az Isten fénye. Egyik alkalommal, mikor elfelejtettem ezt a kis gyertyát, egyből kérdezték is a hittanos csemeték, hogy most nincs velünk az Isten fénye? Teljesen igazuk volt, és gyorsan kerítettem is valahonnan egy kis mécsest.
Vízkereszt ünnepe is a fény kiteljesedéséről szól. Egyebek mellett ezen a jeles napon előkerül a napkeleti bölcsek története is, akik messzi földről érkezve, a betlehemi csillag fényét követve jutottak el a jászolhoz, jutottak el a Megváltóhoz. Nála pedig már nem csupán szemüket érte a világosság, hanem egészen a szívükig hatolt. Ott abban az eldugott, koszos istállóban Krisztusra találtak.
Nekünk is nagy szükségünk van a fényre. Nem csupán fizikai értelemben értve ezt, hanem sokkal inkább lelkünk szempontjából. A mai nap hagyományosan a karácsonyi ünnepkör utolsó napja. Mától fogva eltűnnek a karácsonyfák, a dekorációk, a díszkivilágítások, és életünk visszakerül a szokásos, karácsony nélküli hétköznapokba. Sokak számára talán az év egyik legboldogabb, legörömtelibb időszaka ér véget. Amikor kívül-belül ünnep volt, amikor együtt volt a család, amikor volt idő egymásra, amikor talán megsokasodott a szeretet. És most vége, elmúlt, és következik a szürkés, esős, tél nélküli január. Folytatódnak a napi gondok, folytatódik az elhúzódó betegség, folytatódik a megélhetés küzdelme, zajlik a munka, zajlik a tanulás az iskolában.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk megadni magunkat ezeknek a borongós érzéseknek, és beleragadunk a sötétségbe. Az ilyen sötétség pedig elválaszt Istentől, elválaszt a boldogságtól, elválaszt az örömteli, felszabadult érzésektől. Olyan ez, mint a raboskodás egy hideg, árnyas, nyirkos börtöncellában.
Felolvasott igénk is egy ilyen helyzetben szólal meg. Izrael népe elfeledkezett Istenről, nem törődött vele, és mindenféle más helyeken kereste a boldogulást és a jólétet. Hosszú ideig így ment ez. Sok-sok figyelmeztető üzenet után, melyek mind süket fülekre találtak a nép körében, Isten végül cselekedett. Szembesítette az embereket tetteik következményével: a hitehagyott, széteső országot erős ellenség, a Babiloni Birodalom támadta meg. Jeruzsálemet és az egyetlen templomot lerombolták, a nép nagy részét pedig messzi fogságba hurcolták. A belső sötétség eredményeképpen a külső sötétség lett osztályrésze a céltévesztett népnek.
Ebben a mélyben lévő, elveszett érzésben, az Isten háta mögötti helyzetben szólal meg a próféta igehirdetésében a vigasztaló, bátorító üzenet, mely Isten felszabadításáról beszél. Arról szól, hogy jön majd valaki, jön majd a Megváltó, a Messiás, aki nem hagyja a sötétben Isten népét. Bár önmagukat jutatták ebbe a nehéz helyzetbe, mégis képtelen kimászni belőle, és külső segítségre szorulnak. Arra, hogy valaki kiváltsa őket ebből a rabságból.
A vakok szemeit megnyitni, csak úgy rabokat kivinni a börtönből emberi erővel képtelenség. A lelki mélységből sem tudunk kikecmeregni csupán emberi odaszánással. A biztos, tartós gyógyuláshoz nem elég az emberi akarás, ahhoz az Úr segítségére, világosságára van szükség. Arra a világosságra, amely beragyogja életünket, rávilágít bűneinkre és megmutatja a mélységből kivezető utat.
Hasonló ez a mostani mozi termekhez, ahol a film közben teljes sötétség van, csak a lépcsőfokoknál és a kijáratok felett világítanak gyenge fények, hogy szükség esetén bárki könnyedén megtalálhassa a kivezető utat. Így jelenik meg az Úr világossága is életünkben. Először talán csak a sötétben pislákoló apró fény jelzi a kiutat, egy-egy lépcsőfok, egy távoli kijárat fénye. Majd amint közelebb érünk, egyre világosabb, derűsebb lesz minden, és lépésről lépésre magunk mögött hagyjuk a reménytelenséget, a bánatot és az elkeseredést.
Mai igénket nyugodtan érthetjük Krisztusra: „Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.”. Ő új szövetséget kötött az emberiséggel. Megszületett a betlehemi csillag fénye alatt, és Isten országának fényét hozta el közénk, hozta el nekünk. A megváltást hozta el számunkra.
Sokan talán olyan mélyen érzik magukat, és annyira belesüppedtek a kilátástalanság mocsarába, hogy már az Istent sem tartják elég erősnek bajuk megoldására. Nekik szól az Isten hatalmáról szóló első vers: „Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak”. Ez a pár szó nagyon érzékletesen festi le az Úr teremtő munkáját. Ahogy az emberek számára még ma is uralhatatlan és irányíthatatlan elemeket kirakósként szépen a helyére illesztette. Ahogy életet és lelket adott a teremtményeinek, amire minden orvostudományunk ellenére szintén egyedül Ő képes. És mindezt a világot fenntartja és irányítja. Ez a valóban erős és mindenható Isten ne tudna minket kihúzni a gödörből. Lehet olyan gondunk, depressziónk, keservünk, ami nagyobb lenne az Úr új életet teremtő hatalmánál? Ha erre igen a válaszunk, akkor inkább ne is mondjuk egymásnak: „Erős vár a mi Istenünk!” – hiszen akkor ezt sem gondolhatjuk komolyan.
December 21-e óta, a téli napforduló óta egyre hosszabbak a nappalaink. Tavasz felé közeledve egyre többet és egyre melegebben süt a nap. A természet pedig ezek nyomán új életre fog kelni! Krisztusban a mi napunk is felkelt és fényesen tündököl. Éledjünk hát mi is új életre benne és általa!
Befejezésül hadd olvassam fel Babits Mihály: Csillag után című versét, mely a betlehetmi csillag megváltóhoz vezető, életadó hatását mutatja be költői módon.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.
Ámen.
Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak:
Ézs. 42,6
Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.
Ézs. 42,7
Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket!
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Október óta kezdtem magam is óvodai hittant tartani a nagyvelegi gyermekeknek. Itt a foglalkozás mindig azzal kezdődik, hogy meggyújtunk egy gyertyát, amit azzal magyaráztam a kicsiknek, hogy ez a kis láng mutatja, hogy velünk van az Isten fénye. Egyik alkalommal, mikor elfelejtettem ezt a kis gyertyát, egyből kérdezték is a hittanos csemeték, hogy most nincs velünk az Isten fénye? Teljesen igazuk volt, és gyorsan kerítettem is valahonnan egy kis mécsest.
Vízkereszt ünnepe is a fény kiteljesedéséről szól. Egyebek mellett ezen a jeles napon előkerül a napkeleti bölcsek története is, akik messzi földről érkezve, a betlehemi csillag fényét követve jutottak el a jászolhoz, jutottak el a Megváltóhoz. Nála pedig már nem csupán szemüket érte a világosság, hanem egészen a szívükig hatolt. Ott abban az eldugott, koszos istállóban Krisztusra találtak.
Nekünk is nagy szükségünk van a fényre. Nem csupán fizikai értelemben értve ezt, hanem sokkal inkább lelkünk szempontjából. A mai nap hagyományosan a karácsonyi ünnepkör utolsó napja. Mától fogva eltűnnek a karácsonyfák, a dekorációk, a díszkivilágítások, és életünk visszakerül a szokásos, karácsony nélküli hétköznapokba. Sokak számára talán az év egyik legboldogabb, legörömtelibb időszaka ér véget. Amikor kívül-belül ünnep volt, amikor együtt volt a család, amikor volt idő egymásra, amikor talán megsokasodott a szeretet. És most vége, elmúlt, és következik a szürkés, esős, tél nélküli január. Folytatódnak a napi gondok, folytatódik az elhúzódó betegség, folytatódik a megélhetés küzdelme, zajlik a munka, zajlik a tanulás az iskolában.
Ilyenkor hajlamosak vagyunk megadni magunkat ezeknek a borongós érzéseknek, és beleragadunk a sötétségbe. Az ilyen sötétség pedig elválaszt Istentől, elválaszt a boldogságtól, elválaszt az örömteli, felszabadult érzésektől. Olyan ez, mint a raboskodás egy hideg, árnyas, nyirkos börtöncellában.
Felolvasott igénk is egy ilyen helyzetben szólal meg. Izrael népe elfeledkezett Istenről, nem törődött vele, és mindenféle más helyeken kereste a boldogulást és a jólétet. Hosszú ideig így ment ez. Sok-sok figyelmeztető üzenet után, melyek mind süket fülekre találtak a nép körében, Isten végül cselekedett. Szembesítette az embereket tetteik következményével: a hitehagyott, széteső országot erős ellenség, a Babiloni Birodalom támadta meg. Jeruzsálemet és az egyetlen templomot lerombolták, a nép nagy részét pedig messzi fogságba hurcolták. A belső sötétség eredményeképpen a külső sötétség lett osztályrésze a céltévesztett népnek.
Ebben a mélyben lévő, elveszett érzésben, az Isten háta mögötti helyzetben szólal meg a próféta igehirdetésében a vigasztaló, bátorító üzenet, mely Isten felszabadításáról beszél. Arról szól, hogy jön majd valaki, jön majd a Megváltó, a Messiás, aki nem hagyja a sötétben Isten népét. Bár önmagukat jutatták ebbe a nehéz helyzetbe, mégis képtelen kimászni belőle, és külső segítségre szorulnak. Arra, hogy valaki kiváltsa őket ebből a rabságból.
A vakok szemeit megnyitni, csak úgy rabokat kivinni a börtönből emberi erővel képtelenség. A lelki mélységből sem tudunk kikecmeregni csupán emberi odaszánással. A biztos, tartós gyógyuláshoz nem elég az emberi akarás, ahhoz az Úr segítségére, világosságára van szükség. Arra a világosságra, amely beragyogja életünket, rávilágít bűneinkre és megmutatja a mélységből kivezető utat.
Hasonló ez a mostani mozi termekhez, ahol a film közben teljes sötétség van, csak a lépcsőfokoknál és a kijáratok felett világítanak gyenge fények, hogy szükség esetén bárki könnyedén megtalálhassa a kivezető utat. Így jelenik meg az Úr világossága is életünkben. Először talán csak a sötétben pislákoló apró fény jelzi a kiutat, egy-egy lépcsőfok, egy távoli kijárat fénye. Majd amint közelebb érünk, egyre világosabb, derűsebb lesz minden, és lépésről lépésre magunk mögött hagyjuk a reménytelenséget, a bánatot és az elkeseredést.
Mai igénket nyugodtan érthetjük Krisztusra: „Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket.”. Ő új szövetséget kötött az emberiséggel. Megszületett a betlehemi csillag fénye alatt, és Isten országának fényét hozta el közénk, hozta el nekünk. A megváltást hozta el számunkra.
Sokan talán olyan mélyen érzik magukat, és annyira belesüppedtek a kilátástalanság mocsarába, hogy már az Istent sem tartják elég erősnek bajuk megoldására. Nekik szól az Isten hatalmáról szóló első vers: „Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak”. Ez a pár szó nagyon érzékletesen festi le az Úr teremtő munkáját. Ahogy az emberek számára még ma is uralhatatlan és irányíthatatlan elemeket kirakósként szépen a helyére illesztette. Ahogy életet és lelket adott a teremtményeinek, amire minden orvostudományunk ellenére szintén egyedül Ő képes. És mindezt a világot fenntartja és irányítja. Ez a valóban erős és mindenható Isten ne tudna minket kihúzni a gödörből. Lehet olyan gondunk, depressziónk, keservünk, ami nagyobb lenne az Úr új életet teremtő hatalmánál? Ha erre igen a válaszunk, akkor inkább ne is mondjuk egymásnak: „Erős vár a mi Istenünk!” – hiszen akkor ezt sem gondolhatjuk komolyan.
December 21-e óta, a téli napforduló óta egyre hosszabbak a nappalaink. Tavasz felé közeledve egyre többet és egyre melegebben süt a nap. A természet pedig ezek nyomán új életre fog kelni! Krisztusban a mi napunk is felkelt és fényesen tündököl. Éledjünk hát mi is új életre benne és általa!
Befejezésül hadd olvassam fel Babits Mihály: Csillag után című versét, mely a betlehetmi csillag megváltóhoz vezető, életadó hatását mutatja be költői módon.
Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal,
keserüszagu mirrhámmal,
kenném véres lábadat.
Ámen.
2011. december 31., szombat
Prédikáció - Óév este
Zsid. 13,8
Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni. Mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív, nem pedig ételektől, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Változatlanság. Egy igen ritka fogalom mai életünkben. Az elmúlt pár napban is mennyi minden történt velünk, mennyi minden változott. Ádvent végével beköszöntött karácsony ünnepe, majd el is telt hirtelen. Vendégségek, istentiszteletetk, ünnepek, meglepetések, csendes, meghitt percek váltották egymást, majd az ünnepek közötti napok következtek, ami kinek pihenéssel, kinek további ünnepléssel, kinek munkával telt. És most egy újebb jeles nap, szilveszter köszöntött ránk.
Mennyire igaz ugyanez a változatosság, ha nem is csak az elmúlt napokra, hanem a mgaunk mögött hagyott évre tekintünk vissza! Nem véltlenül emlékezünk meg óév estéjén az elmúlt év keresztelőire, esküvőire, temetéseire. Talán ezekben a szeretteinkről, rólunk szóló eseményekben éljük meg legmélyebben az idő múlását. Amikor a gyermekünk, aki még tegnap az udvaron játszott és szaladgált a pajtársaival, idén már örök hűséget fogadott élete párjának. Az a csöppség, akit még pár éve a karjainkban tartottunk, idén már a saját gyermekével járult a keresztelőkúthoz. És az a kedves házastárs, szülő vagy nagyszülő, akinek jelenléte állandóságot és biztonságot nyújtott a hétköznapokban, idén eltávozott és már csak az emléke él velünk. Mérföldkövek, melyek a gyorsan és alattomosan múló időről tesznek számunkra tanúbizonyságot. Egy-egy állomás, ahol elidőzve kicsit eltűnődhetünk mindarról, ami eddig történt, és ami ezután vár majd ránk.
Úgy gondolom, az év vége, az év utolsó napja is alkalmas lehet erre a megállásra, elcsendesedésre és számvetésre. Mi minden történt, mi minden változott, és mi az, ami állandó maradt. Milyen örömöket élhettem át és milyen bánatok értek utol. Mindennek az áttekintésére pedig úgy gondolom a legjobb a belső szoba nyugalma, Isten színe előtt, imádságos szívvel.
Régi mondás, hogy induljunk a kályhától. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy keressük meg a kiindulási pontot, ami a változatlanságot jelenti életünkben. Amihez tudjuk viszonyítani az összes többi eseményt és fejleményt.
A körülöttünk lévő világból származó kiindulási pontok ideig-óráig lehetnek ilyen biztos alapok, de sajnos be kell látnunk, hogy ezek közül igazából semmi sem tud teljesen változatlan maradni. Szeretteinkkel való kapcsolatunk, házunk, vagyonunk, egészségünk, családtagjaink jelenléte – egyik sem maradandó, előbb-utóbb bekövetkezik a változás, a romlás, vagy épp az elmúlás.
Mai igénk ennek az életnek egyedüli maradandó pontjára világít rá, ami örök és változatlan, hiszen nem evilágból való, de mégis eljött közénk. Az örök és állandó a véges és változékony világba érkezett, hogy biztos szikla legyen a bizonytalan homokfövenyen. Jézus Krisztusól beszél az Ige, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz marad.
Ebben a tekintetben benne nincs múlt, jelen és jövőidő. Nem formálódik, nem változik meg. Amit kijelentett Igéjében, az úgy is marad, az üzenete örök. Amit ígért a korabeli tanítványoknak, azt ígéri nekünk is. Ahogyan őket szerette, úgy szeret azóta minden nemzedéket, úgy szeret bennünket is. Megváltása azóta is folyamatosan érvényes.
Éppen emiatt az változatlanság miatt lehet Ő a kályha, lehet Ő életünk alapja és kiindulópontja, ahova mindig vissza lehet térni, át lehet melengetni az élet zord fagyosságában áthűlt szívünket és újult erővel lehet továbbindulni.
Tovább indulni. Na de merre is vezet tovább az utunk? Mi vár ránk holnap? Mi mindent tartogat vajon a következő esztendő? És vajon hol leszünk egy év múlva? Rengeteg kérdés és rengeteg bizonytalanság vesz minket körül ilyenkor. És a válaszokat nem tudjuk.
Pedig mennyire szeretnénk előre látni az eljövendőt, tudni azt, hogy mi következik az életünkben. Tervezni és felkészülni.
Mindez nem adatik meg nekünk, pár dolog lehet csak bizonyos, a többi még a jövő általunk kiszámíthatatlan homályában lakozik. De aggodalmainkra és a bizonytalantól való félelmeinkre igénk utolsó versében kapunk útmutatást: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük”.
Nincs itt maradandó városunk, hiszen még ha egyetlen településen éljük is le életünket, ez akkor is csak átmeneti szállásunk. Hát még azok számára, akik netán többször is költöznek, egyik városból vagy faluból a másikba! Mert tanulni mentek, mert házasságot kötöttek, mert munkahelyt találtak, mert jobb életre vágytak.
Földi életünk alatt megélhetünk hát sok költözést, és életünk végén pedig biztosan el kell költöznünk innen. Költözik most tőlünk 2011 is. Sokan elköltöztek az év során, egyszer ránk is sor kerül ― ki tudja mikor, akár még az év visszalevő néhány órájában is megtörténhet! Hiszen nincs maradandó lakhelyünk ezen a világon. Az igazság az, hogy a hívő embernek nem is kell.
A bibliai Ábrahám is egész életében jövevény volt, vándorolt különböző helyszínekre. Viszont jól tudta, hogy Isten ígérete nemcsak arra vonatkozik, hogy utódaié lesz az a föld, az egész ország majdan, hanem azt is tudta, hogy még ennél is nagyszerűbb országot ígért Isten mindazoknak, akik követik az ő hitét. Mi mindannyian Isten Országának meghívottjai vagyunk.
Azért szólít meg most is az Örökkévaló, a mindörökké változatlan Krisztus, hogy Vele járjuk utunkat már itt, és tekintetünket szegezzük az eljövendőre, mert egyedül Nála van maradandó városunk.
Jönnek-mennek az évek szoros egymásutánban, elrepülnek felettünk, mint egy pillanat, annyi minden alakul és változik, de „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (8.) Ő jön velünk 2012-ben is, és minden napon hogy életünk továbbra is az eljövendő maradandó városunk felé, Isten országa felé irányuljon. Ámen.
Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Különféle idegen tanításoktól ne hagyjátok magatokat félrevezettetni. Mert az a jó, ha kegyelemmel erősödik meg a szív, nem pedig ételektől, mert azoknak semmi hasznát nem veszik azok, akik velük élnek. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Változatlanság. Egy igen ritka fogalom mai életünkben. Az elmúlt pár napban is mennyi minden történt velünk, mennyi minden változott. Ádvent végével beköszöntött karácsony ünnepe, majd el is telt hirtelen. Vendégségek, istentiszteletetk, ünnepek, meglepetések, csendes, meghitt percek váltották egymást, majd az ünnepek közötti napok következtek, ami kinek pihenéssel, kinek további ünnepléssel, kinek munkával telt. És most egy újebb jeles nap, szilveszter köszöntött ránk.
Mennyire igaz ugyanez a változatosság, ha nem is csak az elmúlt napokra, hanem a mgaunk mögött hagyott évre tekintünk vissza! Nem véltlenül emlékezünk meg óév estéjén az elmúlt év keresztelőire, esküvőire, temetéseire. Talán ezekben a szeretteinkről, rólunk szóló eseményekben éljük meg legmélyebben az idő múlását. Amikor a gyermekünk, aki még tegnap az udvaron játszott és szaladgált a pajtársaival, idén már örök hűséget fogadott élete párjának. Az a csöppség, akit még pár éve a karjainkban tartottunk, idén már a saját gyermekével járult a keresztelőkúthoz. És az a kedves házastárs, szülő vagy nagyszülő, akinek jelenléte állandóságot és biztonságot nyújtott a hétköznapokban, idén eltávozott és már csak az emléke él velünk. Mérföldkövek, melyek a gyorsan és alattomosan múló időről tesznek számunkra tanúbizonyságot. Egy-egy állomás, ahol elidőzve kicsit eltűnődhetünk mindarról, ami eddig történt, és ami ezután vár majd ránk.
Úgy gondolom, az év vége, az év utolsó napja is alkalmas lehet erre a megállásra, elcsendesedésre és számvetésre. Mi minden történt, mi minden változott, és mi az, ami állandó maradt. Milyen örömöket élhettem át és milyen bánatok értek utol. Mindennek az áttekintésére pedig úgy gondolom a legjobb a belső szoba nyugalma, Isten színe előtt, imádságos szívvel.
Régi mondás, hogy induljunk a kályhától. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy keressük meg a kiindulási pontot, ami a változatlanságot jelenti életünkben. Amihez tudjuk viszonyítani az összes többi eseményt és fejleményt.
A körülöttünk lévő világból származó kiindulási pontok ideig-óráig lehetnek ilyen biztos alapok, de sajnos be kell látnunk, hogy ezek közül igazából semmi sem tud teljesen változatlan maradni. Szeretteinkkel való kapcsolatunk, házunk, vagyonunk, egészségünk, családtagjaink jelenléte – egyik sem maradandó, előbb-utóbb bekövetkezik a változás, a romlás, vagy épp az elmúlás.
Mai igénk ennek az életnek egyedüli maradandó pontjára világít rá, ami örök és változatlan, hiszen nem evilágból való, de mégis eljött közénk. Az örök és állandó a véges és változékony világba érkezett, hogy biztos szikla legyen a bizonytalan homokfövenyen. Jézus Krisztusól beszél az Ige, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz marad.
Ebben a tekintetben benne nincs múlt, jelen és jövőidő. Nem formálódik, nem változik meg. Amit kijelentett Igéjében, az úgy is marad, az üzenete örök. Amit ígért a korabeli tanítványoknak, azt ígéri nekünk is. Ahogyan őket szerette, úgy szeret azóta minden nemzedéket, úgy szeret bennünket is. Megváltása azóta is folyamatosan érvényes.
Éppen emiatt az változatlanság miatt lehet Ő a kályha, lehet Ő életünk alapja és kiindulópontja, ahova mindig vissza lehet térni, át lehet melengetni az élet zord fagyosságában áthűlt szívünket és újult erővel lehet továbbindulni.
Tovább indulni. Na de merre is vezet tovább az utunk? Mi vár ránk holnap? Mi mindent tartogat vajon a következő esztendő? És vajon hol leszünk egy év múlva? Rengeteg kérdés és rengeteg bizonytalanság vesz minket körül ilyenkor. És a válaszokat nem tudjuk.
Pedig mennyire szeretnénk előre látni az eljövendőt, tudni azt, hogy mi következik az életünkben. Tervezni és felkészülni.
Mindez nem adatik meg nekünk, pár dolog lehet csak bizonyos, a többi még a jövő általunk kiszámíthatatlan homályában lakozik. De aggodalmainkra és a bizonytalantól való félelmeinkre igénk utolsó versében kapunk útmutatást: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük”.
Nincs itt maradandó városunk, hiszen még ha egyetlen településen éljük is le életünket, ez akkor is csak átmeneti szállásunk. Hát még azok számára, akik netán többször is költöznek, egyik városból vagy faluból a másikba! Mert tanulni mentek, mert házasságot kötöttek, mert munkahelyt találtak, mert jobb életre vágytak.
Földi életünk alatt megélhetünk hát sok költözést, és életünk végén pedig biztosan el kell költöznünk innen. Költözik most tőlünk 2011 is. Sokan elköltöztek az év során, egyszer ránk is sor kerül ― ki tudja mikor, akár még az év visszalevő néhány órájában is megtörténhet! Hiszen nincs maradandó lakhelyünk ezen a világon. Az igazság az, hogy a hívő embernek nem is kell.
A bibliai Ábrahám is egész életében jövevény volt, vándorolt különböző helyszínekre. Viszont jól tudta, hogy Isten ígérete nemcsak arra vonatkozik, hogy utódaié lesz az a föld, az egész ország majdan, hanem azt is tudta, hogy még ennél is nagyszerűbb országot ígért Isten mindazoknak, akik követik az ő hitét. Mi mindannyian Isten Országának meghívottjai vagyunk.
Azért szólít meg most is az Örökkévaló, a mindörökké változatlan Krisztus, hogy Vele járjuk utunkat már itt, és tekintetünket szegezzük az eljövendőre, mert egyedül Nála van maradandó városunk.
Jönnek-mennek az évek szoros egymásutánban, elrepülnek felettünk, mint egy pillanat, annyi minden alakul és változik, de „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (8.) Ő jön velünk 2012-ben is, és minden napon hogy életünk továbbra is az eljövendő maradandó városunk felé, Isten országa felé irányuljon. Ámen.
2011. november 20., vasárnap
Prédikáció - Szentháromság ünnepe utáni 22., Örök élet vasárnap
Mal. 3,22
Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izráelnek a Hóreben!
Mal. 3,23
Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚRnak nagy és félelmetes napja.
Mal. 3,24
Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Legtöbbször bele sem gondolunk, hogy egy-egy tettünknek, kimondott vagy leírt szavunknak később milyen következményei lehetnek.
Lehet, hogy egy ártatlannak tűnő megjegyzésünk később valakinek nagy bánatot fog okozni. Lehet, hogy egy pillanatnyi rossz döntésünk évekig meghatározza életünket.
De mindez igaz természetesen a jó helyzetekre is. Ezt leginkább az Úr csodás vezetése alatt tapasztalhatjuk meg. Sokszor nem értjük és nem látjuk értelmét mindazoknak a viszontagságoknak, melyek velünk történnek. Adott helyzetben nem látjuk egy-egy esemény célját. Viszont az Úr mindezeket legtöbbször egy nagyobb és távolabbi jó cél érdekében hajtja végre.
A hegymászás példája jut eszembe. Amikor irgalmatlan nehéz ösvényeken és meredek emelkedőkön vezet az utunk. Ott helyben nem látjuk semmi okát, hogy miért is folytassuk az utat, de jobb esetben nem adjuk fel, és valamiért mégis tovább megyünk, talán dacból, talán kíváncsiságból. Utunk végén aztán, a hegy csúcsán pedig ott vár minket az áhított cél, a gyönyörű, lélegzetelállító kilátás. Ott, akkor megértjük, hogy mire volt jó az a sok, kimerítő mászás és szenvedés. Megértjük, hogy minden egyes nehézkes lépés ide vezetett fel. És hirtelen minden értelmet nyer és minden a helyére kerül.
Valahogy így lehetett Malakiás próféta is könyvének megírásával. Valahol a messzi Jeruzsálemben, valamikor 2500 évvel ezelőtt Isten elhívta ennek az igen csak kellemetlen üzenetnek a továbbítására, mely zömében Isten fenyegető ítéletét tartalmazza. Nem tudta, hogy hogyan fog erre reagálni Izrael népe, és neki magának mi lesz a sorsa.
Azt sem tudta, hogy ezek a próféciák egykor bekerülnek majd az Bibliába. Arról sem volt fogalma, hogy fenti szavai lesznek a Szentírásban az Ószövetség utolsó szavai. És azt álmában sem gondolta volna, hogy az általa közvetített üzenetről 2011-ben, ezen a szószéken fognak prédikálni.
Milyen hihetetlenek, teret és időt átfogóak Isten útjai! Valóban sokkal magasabbak és nagyszerűbbek, mint ahogy az ember azt képzelné! Mindez – úgy vélem – arra sarkall minket, hogy még bátrabban tudjuk Isten vezetését követni, és valóban rábízni egész életünket, annak minden területét. Hiszen Ő mindent tervszerűen a jó irányba terel, ha hagyjuk magunkat általa terelni.
A mai vasárnapon Örökélet vasárnapjához érkeztünk el, mely liturgikus évünk utolsó vasárnapja. Mához egy hétre ádvent kezdődik, az új Krisztus-év első mérföldköve. Ezen a mai napon nem véletlenül szól hozzánk az Ige nagy tervekről, múlt, jelen és jövő összefüggéséről. Az örök élet az a végső cél, az a hegycsúcs, ahová Isten megváltott gyermekeiként mindannyian tartunk. Mind a múltunkban, mind a jelenünkben felfedezhetjük azokat a mozzanatokat, melyek által az Úr ebbe az irányba igazította lépteinket.
Felolvasott igénkben a próféta az Ószövetség népéhez ószövetségi módon szól. Mózes alakját idézi fel, aki a zsidó nép számára a szabadulás és Isten szövetségkötésnek szinonimája. És felidézi Illés próféta alakját is, aki a bálványimádás egyik legsötétebb korszakában mentette át a szövetséges népet és személye méltán emelkedett ki az üdvtörténetben és emlékezete nemzedékről nemzedékre elevenen élt a szívekben. Visszatérését mindig várta a nép, különösen nehéz időkben. Ezen váradalom beteljesüléséről prófétál Malakiás.
Ez a pár vers tehát beszél egyrészt a múltról, a kiindulási alapról. Isten Igéje ezen a mai vasárnapon, az örökélet témája kapcsán először is arra emlékeztet minket, hogy egykor honnan is indultunk. Hogy is tapasztaltuk meg az Élő Isten szeretetét Jézus Krisztus személyén keresztül. Egyesek talán évtizedekkel ezelőtt, mások talán csak pár hónapja. Valakit hirtelen villámcsapásként ért el és változtatott meg a megváltás örömhíre, valakinek évekbe telt vagy telik a formálódás. Mégis, az üdvösségünkre gondolva először is erre az első lépcsőfokra emlékezzünk vissza, ki-ki a maga életében. Honnan is jöttem, honnan is indultam el az Úr keskeny ösvényén.
És persze azt is érdemes tisztázni, hogy valóban elindultam-e már az Úr útján, vagy még csak kereső vagyok. Ismerem-e Jézust, mint személyes Megváltómat, hiszem-e szívem mélyéből, hogy kereszten szerzett áldozata értem is történt, vagy csak tudok mindezekről szívbéli érintettség nélkül. Összefoglalva tehát az örök élet felé szükség van az indulásra, és olykor az indulás felidézésére.
Az ilyen múltidézésnek pedig nem csak egyszerű nosztalgiázás a célja, hanem a jelen hitünkben való megerősödés, eltévelyedés, elgyengülés, fásultság esetén. Hogy mindaz, amit már korábban kaphattunk az Úrtól, ne vesszen kárba, ne is stagnáljon, hanem tudjunk növekedni és előre jutni hitünkben.
A visszatekintés mellett pedig fontos figyelnünk az eljövendő, előttünk álló időkre is, melyről Isten ígérete tanúskodik nekünk. Ezen a téren arról beszél az ige, hogy az Úr napja jön, az ítélet elkerülhetetlen, de mindez nem kell, hogy feltétlenül félelemmel töltsön el minket. Hiszen szerető Mennyei Atyánk azt üzeni számunkra, hogy ahogy eddig is, ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy megtérjünk. Mindent megtesz azért, hogy az a nap ne fenyegetés, hanem örömünk beteljesedése legyen.
Elküldi Illést, aki az Ő prófétája, és az istentelen világba, az istentelen szívekbe kérlelhetetlenül belekiáltja az evangélium üzenetét. Ha Bibliánkban Malakiás könyve után párat lapozunk, ennek az ígéretnek a beteljesedését látjuk, amikor is eljön Keresztelő János, aki megtérésre hívó szavával felkészíti a szíveket Jézus eljövetelére és befogadására.
Pál apostol azt mondja Róma 10,17-ben: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által”. Ez alapján hiszem azt, hogy a mi személyes életünkbe is elküldi az Úr a magunk Illéseit, Keresztelő Jánosait, azokat az embereket, akik nekünk az evangélium üzenetét tolmácsolják, és a kegyelem eszközeiként segítenek Krisztushoz találni, illetve Benne megmaradni.
Mert a végső cél ez: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.”. Milyen jó is lenne, ha a fiatal generációk megtalálhatnák apáik, nagyapáik ősi hitét, ami talán sok családban már feledésbe merült, és ami a régi időkben is évtizedeken keresztül megtartó erő volt számukra. És milyen jó lenne, ha a gyermekkoruktól hitben növekvő gyermekek és fiatalok hite és élete példa lehetne az istentagadó, egyházellenes időkben felnőtt szülök számára, hogy lehet másképp élni, van értelme hitben élni.
Mindez pedig arról szól, hogy végül Krisztussal egybeforrva, az Ő kegyelméből egyenes és biztos utunk lehessen az örök életbe, hogy a végső nap ne a rettenet, hanem az üdvösség napja lehessen mindannyiunk számára. Ámen.
Urunk, hálát adunk neked az egyházi esztendő utolsó vasárnapján a
gyülekezet közösségéért és a csendért, amelyben kerestél és megszólítottál minket. vidd véghez bennünk újjáteremtő munkádat, és tégy minket olyan néppé, amely élő reménységgel szolgál téged. ámen.
Gondoljatok szolgámnak, Mózesnek a tanítására, azokra a rendelkezésekre és a törvényekre, amelyeket általa parancsoltam az egész Izráelnek a Hóreben!
Mal. 3,23
Én pedig elküldöm hozzátok Illés prófétát, mielőtt eljön az ÚRnak nagy és félelmetes napja.
Mal. 3,24
Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.
Keresztyén Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Legtöbbször bele sem gondolunk, hogy egy-egy tettünknek, kimondott vagy leírt szavunknak később milyen következményei lehetnek.
Lehet, hogy egy ártatlannak tűnő megjegyzésünk később valakinek nagy bánatot fog okozni. Lehet, hogy egy pillanatnyi rossz döntésünk évekig meghatározza életünket.
De mindez igaz természetesen a jó helyzetekre is. Ezt leginkább az Úr csodás vezetése alatt tapasztalhatjuk meg. Sokszor nem értjük és nem látjuk értelmét mindazoknak a viszontagságoknak, melyek velünk történnek. Adott helyzetben nem látjuk egy-egy esemény célját. Viszont az Úr mindezeket legtöbbször egy nagyobb és távolabbi jó cél érdekében hajtja végre.
A hegymászás példája jut eszembe. Amikor irgalmatlan nehéz ösvényeken és meredek emelkedőkön vezet az utunk. Ott helyben nem látjuk semmi okát, hogy miért is folytassuk az utat, de jobb esetben nem adjuk fel, és valamiért mégis tovább megyünk, talán dacból, talán kíváncsiságból. Utunk végén aztán, a hegy csúcsán pedig ott vár minket az áhított cél, a gyönyörű, lélegzetelállító kilátás. Ott, akkor megértjük, hogy mire volt jó az a sok, kimerítő mászás és szenvedés. Megértjük, hogy minden egyes nehézkes lépés ide vezetett fel. És hirtelen minden értelmet nyer és minden a helyére kerül.
Valahogy így lehetett Malakiás próféta is könyvének megírásával. Valahol a messzi Jeruzsálemben, valamikor 2500 évvel ezelőtt Isten elhívta ennek az igen csak kellemetlen üzenetnek a továbbítására, mely zömében Isten fenyegető ítéletét tartalmazza. Nem tudta, hogy hogyan fog erre reagálni Izrael népe, és neki magának mi lesz a sorsa.
Azt sem tudta, hogy ezek a próféciák egykor bekerülnek majd az Bibliába. Arról sem volt fogalma, hogy fenti szavai lesznek a Szentírásban az Ószövetség utolsó szavai. És azt álmában sem gondolta volna, hogy az általa közvetített üzenetről 2011-ben, ezen a szószéken fognak prédikálni.
Milyen hihetetlenek, teret és időt átfogóak Isten útjai! Valóban sokkal magasabbak és nagyszerűbbek, mint ahogy az ember azt képzelné! Mindez – úgy vélem – arra sarkall minket, hogy még bátrabban tudjuk Isten vezetését követni, és valóban rábízni egész életünket, annak minden területét. Hiszen Ő mindent tervszerűen a jó irányba terel, ha hagyjuk magunkat általa terelni.
A mai vasárnapon Örökélet vasárnapjához érkeztünk el, mely liturgikus évünk utolsó vasárnapja. Mához egy hétre ádvent kezdődik, az új Krisztus-év első mérföldköve. Ezen a mai napon nem véletlenül szól hozzánk az Ige nagy tervekről, múlt, jelen és jövő összefüggéséről. Az örök élet az a végső cél, az a hegycsúcs, ahová Isten megváltott gyermekeiként mindannyian tartunk. Mind a múltunkban, mind a jelenünkben felfedezhetjük azokat a mozzanatokat, melyek által az Úr ebbe az irányba igazította lépteinket.
Felolvasott igénkben a próféta az Ószövetség népéhez ószövetségi módon szól. Mózes alakját idézi fel, aki a zsidó nép számára a szabadulás és Isten szövetségkötésnek szinonimája. És felidézi Illés próféta alakját is, aki a bálványimádás egyik legsötétebb korszakában mentette át a szövetséges népet és személye méltán emelkedett ki az üdvtörténetben és emlékezete nemzedékről nemzedékre elevenen élt a szívekben. Visszatérését mindig várta a nép, különösen nehéz időkben. Ezen váradalom beteljesüléséről prófétál Malakiás.
Ez a pár vers tehát beszél egyrészt a múltról, a kiindulási alapról. Isten Igéje ezen a mai vasárnapon, az örökélet témája kapcsán először is arra emlékeztet minket, hogy egykor honnan is indultunk. Hogy is tapasztaltuk meg az Élő Isten szeretetét Jézus Krisztus személyén keresztül. Egyesek talán évtizedekkel ezelőtt, mások talán csak pár hónapja. Valakit hirtelen villámcsapásként ért el és változtatott meg a megváltás örömhíre, valakinek évekbe telt vagy telik a formálódás. Mégis, az üdvösségünkre gondolva először is erre az első lépcsőfokra emlékezzünk vissza, ki-ki a maga életében. Honnan is jöttem, honnan is indultam el az Úr keskeny ösvényén.
És persze azt is érdemes tisztázni, hogy valóban elindultam-e már az Úr útján, vagy még csak kereső vagyok. Ismerem-e Jézust, mint személyes Megváltómat, hiszem-e szívem mélyéből, hogy kereszten szerzett áldozata értem is történt, vagy csak tudok mindezekről szívbéli érintettség nélkül. Összefoglalva tehát az örök élet felé szükség van az indulásra, és olykor az indulás felidézésére.
Az ilyen múltidézésnek pedig nem csak egyszerű nosztalgiázás a célja, hanem a jelen hitünkben való megerősödés, eltévelyedés, elgyengülés, fásultság esetén. Hogy mindaz, amit már korábban kaphattunk az Úrtól, ne vesszen kárba, ne is stagnáljon, hanem tudjunk növekedni és előre jutni hitünkben.
A visszatekintés mellett pedig fontos figyelnünk az eljövendő, előttünk álló időkre is, melyről Isten ígérete tanúskodik nekünk. Ezen a téren arról beszél az ige, hogy az Úr napja jön, az ítélet elkerülhetetlen, de mindez nem kell, hogy feltétlenül félelemmel töltsön el minket. Hiszen szerető Mennyei Atyánk azt üzeni számunkra, hogy ahogy eddig is, ezután is mindent meg fog tenni azért, hogy megtérjünk. Mindent megtesz azért, hogy az a nap ne fenyegetés, hanem örömünk beteljesedése legyen.
Elküldi Illést, aki az Ő prófétája, és az istentelen világba, az istentelen szívekbe kérlelhetetlenül belekiáltja az evangélium üzenetét. Ha Bibliánkban Malakiás könyve után párat lapozunk, ennek az ígéretnek a beteljesedését látjuk, amikor is eljön Keresztelő János, aki megtérésre hívó szavával felkészíti a szíveket Jézus eljövetelére és befogadására.
Pál apostol azt mondja Róma 10,17-ben: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által”. Ez alapján hiszem azt, hogy a mi személyes életünkbe is elküldi az Úr a magunk Illéseit, Keresztelő Jánosait, azokat az embereket, akik nekünk az evangélium üzenetét tolmácsolják, és a kegyelem eszközeiként segítenek Krisztushoz találni, illetve Benne megmaradni.
Mert a végső cél ez: „Az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét az atyákhoz, hogy pusztulással ne sújtsam a földet, amikor eljövök.”. Milyen jó is lenne, ha a fiatal generációk megtalálhatnák apáik, nagyapáik ősi hitét, ami talán sok családban már feledésbe merült, és ami a régi időkben is évtizedeken keresztül megtartó erő volt számukra. És milyen jó lenne, ha a gyermekkoruktól hitben növekvő gyermekek és fiatalok hite és élete példa lehetne az istentagadó, egyházellenes időkben felnőtt szülök számára, hogy lehet másképp élni, van értelme hitben élni.
Mindez pedig arról szól, hogy végül Krisztussal egybeforrva, az Ő kegyelméből egyenes és biztos utunk lehessen az örök életbe, hogy a végső nap ne a rettenet, hanem az üdvösség napja lehessen mindannyiunk számára. Ámen.
Urunk, hálát adunk neked az egyházi esztendő utolsó vasárnapján a
gyülekezet közösségéért és a csendért, amelyben kerestél és megszólítottál minket. vidd véghez bennünk újjáteremtő munkádat, és tégy minket olyan néppé, amely élő reménységgel szolgál téged. ámen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)